Két képről szól az írásunk. Az egyiken a néhai törökbecsei tűzoltótornyot látjuk, a másikon egy, az idő viszontagságaitól összeroggyant, kerekeken guruló tűzoltószivattyút a tűzoltóotthon udvarán.
A legtöbb településen volt tűzoltótorony, de a törökbecsei különbözött a többitől. A
mai Petar Drapšin és az Ivo Lola Ribar utcák kereszteződésénél állt a napos oldalon. Ezt a két utcát a helybeliek Kis utcának meg Kumándi útnak is nevezik. A Kis utca a nevét onnan kapta, hogy a mellette északra lévő párhuzamos utca a Nagy utca. A tűzoltótorony a tűzoltólaktanya keretében volt. Ebben az épületcsoportban helyezkedett el több iroda és garázs a tűzoltókocsik, majd később az autók számára.
A torony meglehetősen magas volt. Magasabb a másik sarkon lévő katolikus templomnál vagy a közelben lévő kétemeletes iskolaépületnél is. Mintegy 6 m széles, négyzet alapú épület volt. Nyáron, aratás és cséplés idején, a határt figyelték a toronyból éjjel-nappal. Ha valahol gyanús füstöt láttak, azt jelentették a tűzoltóknak. Amikor lebontották az épületet, akkor a szomszédos, kétemeletes iskola tetejére építettek fel egy kilátót.
A torony alatt széles átmérőjű, igen mély kút volt. Senki sem emlékezett rá, mikor és ki építette a tornyot. Azt sem tudta senki, mikor ásták ki a kutat, lehet, hogy még a török időkből maradt itt. A toronynak még egy szerepe volt, ugyanis az oldalára húzták fel a tűzoltócsöveket szárítani. Gyerekkorunkban sokat voltunk a tűzoltótoronyban. Az alatta lévő kutat mi soha nem láttuk, az be volt födve, de tudtuk, hogy ott van, mert onnan töltötték meg a tűzoltókocsikra szerelt tartályokat, melyeket lajtnak neveztek.
Egyszer az történt, hogy a városrendészetnek eszébe jutott, hogy a tűzoltótorony és a laktanya útban van. Az is lehet talán, hogy a tűzoltóság újabb épületet szeretett volna. 1965-ben lebontották a tornyot, a tűzoltólaktanyát, meg a kutat is betömték törmelékkel. Helyére egyemeletes iskolát építettek, amely még ma is működik. Eltűnt a falu központjából a régmúlt egy különleges épülete. Egy sarokkal távolabb, a Kumándi úton felépítették az újat, az emeletes tűzoltóotthont. Van benne több garázs, előtte pedig parkolóhelyek. A garázs bejárata fölé nagy öles betűkkel írták ki két nyelven: Őnkétes Tűzoltólaktanya. Újabb tornyot nem építettek, de új kútról sem hallottam, legalábbis nem olyanról, mint az elődje volt.
A napokban jártam a mai tűzoltólaktanya táján. Itt tűnt szemembe az enyészettől megroggyant tűzoltószivattyú. Az történt ugyanis, hogy jó néhány évvel ezelőtt az udvarban díszszemlére kiállították a ló vontatta tűzoltószivattyút. Akkor még jó állapotban volt. Csak arra nem gondoltak, hogy azt ápolni kellene, és nem szabadna kint hagyni a szabadban. A természet viszontagságai megtették a magukét. Megjelent rajta a rozsda, a fája kirohadt. A deszkaülés szétesett, a kerekei úgyszintén. Bizonyára több ezer dinárba kerülne a javítása. De erre bizonyára nem lesz pénz, hiszen, ha nem tudtuk megőrizni, akkor ki költene a javítására. Hamarosan egy rakás rosszvas meg korhadt fadarab lesz a helyén. Emlékszem, gyerekkoromban, az l950-es, sőt még a hatvanas években is, mekkora szerepe volt ennek a szivattyúnak. Ha megszólalt a sziréna, akkor a közelben lakók siettek oda a lovaikkal, hogy kivonuljanak a tűzhöz. Az egyik pár ló húzta a lajtot, tele vízzel, a másik párt pedig a tűzoltószivattyús kocsi elé fogták. Ezt a szivattyút összekötötték a lajttal, vagy más vízforráshoz csatlakoztatták, és a szivattyún lévő kar le meg föl mozgatásával folyt a víz a tűzre.
Lám, mit tett az ember! Az épületet lebontotta, épített helyette szebbet, újabbat, de a tűzoltószivattyúra senki nem gondolt. Vajon az unokáink hogyan fognak a múlt eme darabjára emlékezni?