A tömeges migráció kibontakozása előtti európai diskurzus

Már az ezredforduló előtt tudni lehetett, és az európai demográfusok, közgazdászok sokat is beszéltek arról, hogy a Közel-Keleten, Afrikában és néhány más térségben krízis várható, illetve hogy a XXI. század legfőbb kincse nem a kőolaj lesz, hanem az ivóvíz és a termőföld. E mellé néhányan még odatették, hogy az integrált és a fegyelmezett munkaerő is ilyen kincs lesz. A tudósoknak, mint általában, igazuk lett, de (mint általában) ez nem olyan hatásokat hozott, mint amilyenekre az európai politikusok és a lakosság gondolt.

A XX. század ’80-as éveitől nagyjából 2010-ig vagy a WTC ikertornyainak ledöntéséig, esetleg az arab tavaszig, a következtetés mindig az volt, hogy Európának nincs mitől tartania, hiszen vízből, termőföldből is van elég, sőt több is a szükségesnél. Ezeket a földeket erdőtelepítési programokra és egyéb, nem intenzív megmunkálásra szánták. A munkakultúráját tekintve sem volt semmi probléma Európa lakosságával. (A gazdaság szerkezetével viszont igen, nem ismerték fel ugyanis idejében az informatika jelentőségét, így az USA, Kína és India is jócskán előrébb jár.)

A nagy, egységesülő európai piac a maga több mint 500 milliós lakosságával pedig a világ pénzvagyonban mért legnagyobb piaca lehetne. Elvben. Nos, ez sem valósult meg úgy, ahogy gondolták, hiszen az egységesülő piacnak lettek nyertesei (Németország, Benelux, skandináv, illetve északi államok) és vesztesei (főleg a mediterrán államok). Ezenkívül az egységesülő piac működésébe belezavart az államok költségvetési hiánya, mellyel szemben az EU nem lépett fel, ahogy egyébként az alapszerződésben benne van. És ez után következett a migráció, az új népvándorlás.

Az természetesen igaz, hogy a vándorlást kihasználhatják a terroristák, az embertelen ideológiákat terjesztő szervezetek és egyének. És ez nagy biztonságpolitikai kihívás, ez alkalommal azonban nem ebből az irányból közelítem meg a témát.

Európa zavara

A 2015 nyara óta eltelt időszakból az látszik, hogy Európa egyszerűen képtelen politikailag összezárni, megvédeni a határait, márpedig ahhoz, hogy egy társadalom létezni tudjon, erre szükség lenne. Nem azért, mert ember és ember között különbséget kellene tenni, nem azért, mert le kell nézni a szerencsétlen vándorokat, akik nem a saját és a mi szórakoztatásunkra indultak el, őket sajnálni kell, és ha lehet, segíteni nekik. Hanem azért, mert egy társadalomnak működnie kell, hogy fenn tudjon maradni. A működésnek pedig szabályai vannak. Ezek vonatkoznak a munkaerkölcsre, a hétköznapi viselkedésre, a hivatalos nyelv ismeretére, a családban szokásos viselkedésre, a társadalomban szokásos szerepekre és még sok másra. Ennek az egyik eleme az, hogy kit fogad be a társadalom, vagyis hogy ki kap munkavállalási engedélyt, ki kap letelepedési jogot és végül ki kap állampolgárságot. Mindez nem minősíti sem a migránst, sem az államot, csupán része annak, hogy fennmaradjon a rend, melyre a szabadság mellett is szüksége van az embernek, hogy belátható módon élhesse az életét.

Ebben a pillanatban Európa össze van zavarodva, az önmaga által elfogadott szabályok és törvények hierarchiája ugyanis, az egyes jogok ütközése olyan kérdéseket vet fel, amelyekre az EU-nak és a schengeni országoknak jelenleg nincs válaszuk. Viszont az NGO-k (a civil szervezetek) rendkívül rugalmasak, intelligens és motivált vezetőik vannak, nem teljesen bizonyos, hogy egyet-egyet ki és hogyan pénzel, s az európai szabályokra, törvényekre ügyesen hivatkozva teszik, amit tesznek: segítik az útra kelő vándorokat, hogy szülőföldjükről elérjék a várva várt Európát, melyről általában nincs is elég ismeretük.

A migráció várható hatásai

Ha a migráció a mostani ütemben folytatódik, akkor annak belátható következményei lesznek. Az már most kijelenthető, hogy Európa soha többé nem lesz olyan, mint amilyen 2015 előtt volt.

Az első ilyen következmény az, amit 2019 novemberében látunk, vagyis hogy a vándorútra indulók elviselhetetlen körülmények közé kerülnek. A görög szigetek telve vannak migránssal, és Boszniában is súlyosak a gondok. Az egymás kultúráját nem ismerő helyi lakosok és a vándorútra indult tömegek nem tudnak szót érteni, sőt még a migránsok sem egymás között, hiszen Afganisztán Szíriától néhány ezer kilométerre van, és lényegében véve ők sem ismerhetik egymást. Nem beszélve az afrikai és az ázsiai migránsokról.

November végén jelentették ki görög részről, hogy nem kívánnak parkolóország lenni. Nos, úgy vélem, ezzel már elkéstek, erről 2015-ben kellett volna gondolkodni, illetve döntést hozni. Görögország parkolóország lett, és az egész Nyugat-Balkánra is ez a sors várhat, ha nem talál ki hatékony határzárt, melyre elsősorban Észak-Macedóniában van szükség, és melyhez a szegény, gyenge macedón állam sok és sürgős segítséget kellene hogy kapjon. Az első következmény tehát az úgynevezett parkolóországok kialakulása lehet, ami azonban csak a végkifejlet egyik köztes állomása.

A migrációnak egy hosszú távú következménye is lehet. Mindegy, hogy melyik országból melyik országba jutnak be a vándorló tömegek, megnehezítik, terhelik a befogadó államok szociális rendszerét (közegészségügy, iskolahálózat, óvodák, juttatások), sőt a bűnüldöző szervek munkáját is. Minél nagyobb tömegben érkeznek (és még egyszer kiemelem: mindegy, melyik európai országba), annál nagyobb rendészeti, humanitárius és pénzügyi ráfordítást igényelnek. Egyes államok jelenleg úgy érezhetik, hogy minderre van pénzük, hatalmuk, viszont létezik egy pont, ahol már mindez kevésnek bizonyulhat. Tehát van az a tömeglétszám, amely az oly stabilnak hitt szociális hálót is átszakíthatja.

Ez elsőként nyilvánvalóan a gyengébb, szegényebb országokban történhet meg, de ne feledjük, hogy Franciaország, mely elvben nagyhatalomnak számít, már egy éve a sárgamellényesek tüntetésével küszködik, ennek hátterében pedig az áll, hogy sokan érzik úgy, az egzisztenciális biztonságuk egyre kétesebbé válik, így van ez az ott élő afrikai közösségekkel is.

Ha egy európai országban összeomlik a szociális ellátórendszer, az egy szomszédos állam terhelését növeli, amit nem lehet a végtelenségig fokozni — márpedig úgy fest, hogy a hazájukat elhagyó, Európában szerencsét próbálni akarók tábora egyre nagyobb. Ebből nem nehéz levonni azt a következtetést, hogy vagy meg kell védeni Európa határait, vagy vállalni kell a majdani összeomlás elkerülhetetlenségét. Mindkét forgatókönyv alternatívája Európa újbóli nemzetállamokra bomlása, noha ezt senki sem szeretné (ennek lehet, hogy a brexit csak a kezdete). A nemzetállami lét azonban szintén nem megoldás, hiszen a kis és közepes nemzetállamok egy vagy több súlycsoporttal a világvállalatok alatt vannak, melyek képesek egy nemzetállamot szinte kedvük szerint befolyásolni.

Azt is látjuk, hogy létezik olyan meggyőző erő, amely például az olaszországi Öt Csillag mozgalmat/pártot, azaz vezetőjét rá tudta venni a migrációellenes nézeteinek a lecserélésére egy bevándorlóbarát politikára — ugyanez figyelhető meg Spanyolországban is. Ha lyuk keletkezik Európa határainak védelmében, a migránsok száma növekedni fog, és eljön az a pillanat, amikor összeomlik az évszázadok alatt kialakult szociális rendszer, a jóléti állam és mindaz, amire az európaiak olyan büszkék voltak. Ha ez megtörténne, Európa immár nem különbözne a Közel-Kelet, illetve Afrika egyes országaitól, és abban a pillanatban meg is szűnne a migrációs nyomás. Ez pedig vélhetően azoknak lenne jó, akik olcsó, gyorsan lecserélhető munkaerőt akarnak. Az európaiaknak meg majd arra kell berendezkedniük, amitől már elszoktak: minden napjuk a megélhetésről fog szólni, legyenek akár „őslakók”, akár újonnan Afrikából vagy Ázsiából érkezett emberek.