— Legszívesebben végigsírnám az egész napot és az éjszakát, de a doktornő azt mondja, a babára is kihat a hangulatom, ezért inkább elhessegetek magamtól minden sötét gondolatot — mondja a fiatalasszony, miközben a szeméből kicsorduló könnycsepp ellenére is rendületlenül mosolyog. — Már azt hittem, végre révbe értem, és csak később derült ki, hogy az ember életútja mindvégig göröngyös. Tudom, van még időm az utam végéig — ha minden a „szabályok” szerint történik —, mégis úgy érzem, már megéltem annyit, amennyit mások egész életükben sem. Nagy családból származom, hatan vagyunk testvérek, öt lány és egy fiú, a sorban én vagyok a harmadik, az öcsém a legfiatalabb. Azt hiszem, azért lettünk ennyien, mert az apám mindenáron akart egy fiút is. Csak ő dolgozott, ezért nem sok kényeztetésben részesültünk. De valamennyien felnőttünk, mi, lányok férjnél vagyunk, az öcsém most fejezi be a középiskolát — neki a legjobb, segítjük ugyanis a szüleimet, hogy ő tanulhasson. A két nővérem úgy ment férjhez, hogy a család választott nekik párt. Mindketten külföldön élnek, két-két gyerekük van, és azt hiszem, meg vannak elégedve.

Én nem tudtam elfogadni, hogy nekem is mások válasszanak élettársat, és megfogadtam, csak ahhoz megyek hozzá, akit szeretek. Mint minden lány, én is rózsaszínnek képzeltem a jövőmet. A középiskola után munkába álltam, és igaz, hogy nem a szakmámban dolgoztam, de a munkahely, bármilyen is, felér egy főnyereménnyel. A szorgalmamért cserébe viszont nem fizettek sokat, de legalább volt jövedelmem, vehettem magamnak időnként valami apróságot, amire nem kellett az apámtól pénzt kérnem. Őt egyébként szerintem ki kellene vizsgáltatni: kifelé csöndes, udvarias, de amint becsukódik mögötte az ajtó, valóságos vadállattá válik. Sokszor minden ok nélkül veri meg az egész családot, csak az öcsémet kíméli. Még a közvetlen szomszédok sem ismerik igazából, így sosem kérhettük a rendőrség segítségét, tanú ugyanis soha sincs a tettlegességére. Alig vártam hát, hogy nagykorú legyek. Keveset jártam szórakozni, nem igazán kaptam kimenőt, de megismertem egy fiút, akivel nagyon jól megértettük egymást. Az apja már nem élt, az anyját pedig egy év után ismertem meg. Úgy éreztem, elfogadott, de tévedtem.

Összeházasodtunk, és az anyósom azt mondta, nála bőven van hely, ne költsünk albérletre. A családi házban valóban volt elég hely, még úgy is, hogy ott élt a férjem szellemileg fogyatékos nagybátyja, akinek az ápolásáért az anyósom szép összeget kapott. A gondok már a közös életünk elején elkezdődtek — az párom anyja ugyanis azt szerette volna, ha a fia életében továbbra is ő maradna a legfontosabb nő. Eleinte nem zavart, inkább csak nevettem rajta, hogy a huszonhat éves fiát az ölébe ültette, és rendszeresen nevezte a mama kicsi fiának. Idővel azonban rájöttem, legszívesebben kitörölne az életükből, és a célja elérése érdekében az eszközökben sem válogatott. Eleinte szó nélkül tűrtem, később már panaszkodtam is a férjemnek, de amikor az anyósom rábeszélte a fogyatékos nagybácsit, hogy szemtelenkedjen velem, betelt a pohár. Választás elé állítottam a páromat: vagy elköltözünk, vagy elválunk. Azt mondta, az anyjának rajta kívül nincs senkije, ez azonban nem hatott meg. Amikor pedig az anyósom még meg is akart verni, fogtam magam, és hazamentem a szüleimhez. Tettem ezt annak ellenére, hogy tudtam: ez sem megoldás.

Nagyon nehezen viseltem a különválást, és a férjemnek sem volt könnyű. Szinte sajnáltam, ahogyan őrlődik kettőnk között, de a köldökzsinórt, mely az anyjához köti, mégsem tudta elvágni. Rendszeresen járt hozzám egészen addig, amíg az apám ki nem tiltotta, mondván: az ő lánya férjnél van, udvarló nem járhat hozzá! Ekkor határoztuk el, hogy albérletet keresünk, ám abban is megegyeztünk, hogy a férjem továbbra sem költözik el véglegesen az anyjától. Így most albérletben lakunk/lakom, a párom rendszeresen jár hozzám, és állapotos is itt lettem. Most pedig azon igyekszem, hogy mindenáron megőrizzem a babánkat. Az anyósom persze elkezdte az ellenem irányuló hadjáratát: azt akarja bemagyarázni a férjemnek, hogy bárkitől teherbe eshettem, hiszen egyedül élek. Én azonban már nem is bosszankodom az ostobaságain. Sosem kértem semmit az égiektől, pedig sokszor lett volna rá okom. Most is csak annyit kérek, hogy egészséges babát szüljek, és ne veszítsem el a párom szeretetét, bizalmát. Tudom, hogy amíg él az anyja, addig a mama kicsi fia lesz, nekem azonban a férjem, a gyerekem apja, ezért arra kérem a jóistent, hogy megtarthassam őt.