Az elismerésekkel azt a hiteles őrző és teremtő munkát, a vajdasági és a Kárpát-medencei magyar közösségek összefogásáért és formálásáért, a nemzeti összetartozás erősítéséért, kulturális identitásunk gazdagodásáért, a nemzettudat fejlesztéséért végzett tevékenységet és teljesítményt ismeri el az alapító, amely nélkül értékrendünk és értékszeretetünk messze került volna, messze kerülne álmától, vágyaitól, erejétől — olvasható a díjazottak névsorát bejelentő sajtóközleményben.

Fotó: Léphaft Pál

Az idén nyolcvanötödik évébe lépett Berta Géza a szórványok szórványának nevezett Maradék faluban született, és a mai napig ott él feleségével a jelenleg mintegy 500 magyar lelket számláló, 2000 lakosú, Inđija községhez tartozó településen. Mindig mezőgazdasággal, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, két fiút neveltek fel, egyikük Németországban él a családjával, az unokák is beszélnek magyarul, másik fiuk, Berta Zoltán nyomdaigazgató, aki 1997-ben édesapja és mások mellett maga is részt vállalt a maradéki Petőfi Sándor Művelődési Egyesület újraindításában, ahol 2000-től titkári tisztséget tölt be. Géza bácsi a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, és elmondása szerint legalább száz magyar nótát ismer. A beszélgetés után nem is engedett úgy haza, hogy meg ne hallgatnám, hogyan szól a konyhában kikészített és reggel is megszólaltatott harmonika egy, a zenében leélt életről tanúskodó férfiénekhang társaságában.

* Biztosan nagy örömmel fogadta a díjat, Géza bácsi.

— Nagyon örültem, hogy gondoltak rám, mert én egész életemben mindig a magyarokkal foglalkoztam. Még gyerek voltam, amikor összegyűltünk, muzsikáltunk, daloltunk, és ez idős koromra sem változott. Akkoriban a szüret egészen éjfélig tartott, s amikor hazajöttünk a munkából, megvacsoráztunk, én muzsikáltam, az emberek meg táncoltak.

Fotó: Léphaft Pál

* Milyen volt a gyermekkora?

— Horvát iskolába jártam, mert magyar nyelvű tanítás nem volt a faluban, pedig egy szót sem értettem szerbül vagy horvátul, csak magyarul. Sok verést kaptam a tanteremben, mert nem tudtam felelni a tanítónő kérdéseire, végül csak megtanultam horvátul. Közben a református templomba jártam magyar hittanra. Aztán a II. világháború után szerb nyelvűre váltott az oktatás, és nagy nehézségek árán a cirill betűket is megtanultam. Harmadikos voltam, amikor a tanév második felére megnyílt a magyar iskola, Toma János volt a tanítónk Újvidékről. Nagyon szerettük, sokat mesélt nekünk, alig vártuk a szünetet, mert játszott velünk. Két váltásban jártunk, ha jól emlékszem, húsz első osztályos és ugyanennyi másodikos magyar diák volt, meg tizenöt harmadikos, illetve negyedik és ötödik osztály. Én négy osztályt fejeztem be, kijártam azt a második félévet, meg még egy évet. Utána dolgozni mentem, szántani — ahogy mások is, én is reggeltől estig a földön voltam. Pedig mentem volna még iskolába, jól tanultam, ám szüleimnek csak két gyermekük volt, én meg a húgom, elkelt a segítség itthon.

* Mikor kezdett harmonikázni?

— Emlékszem, apám vett nekem egy harmonikát, én meg nagyon szeretem a muzsikát, egy éjszaka alatt megtanultam rajta játszani két-három nótát. Jöttek a kollégák, ugye, daloltunk, sok magyar nótát tudtam. Mentünk a lányokat suprikálni meg locsolni. Én harmonikáztam, kísértem őket. Három banda legény volt akkoriban a faluban. Sokan voltunk, mert nem nagyon mentek tovább iskolába a fiatalok Újvidékre, mint mostan, hanem itthon maradtak, dolgoztak.

* Tavaly hetvenedik évfordulóját ünnepelte a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, melynek 1997-beli újjáalakításában önnek jelentős szerep jutott, az elnöki tisztséget is betöltötte, illetve jelenleg ismét ön az elnöke.

— 1950-ben alakult az egyesület, volt színjátszó csoportja, ének- és zenekara, feladatának tartotta a hagyományápolást, húsvéti és farsangi szokásokat elevenített fel. Bergel Antal, Vranyososvits István, Vavra István, Heretek Ferenc, Báró György, Birinyi János, Berta Dénes, Hilek Ferenc, Molnár Tamás, Koroknai István és Berta Lajos alapították meg. Gyerek- és fiatalkoromban én is jártam danolni, a lányokkal találkozni, társasjátékozni. Színdarabokat adtunk elő, a Juhászlegényt, mely nagyon jól sikerült. Akkoriban sokan voltak, akik színészkedtek. A környező falvakban is bemutattuk. Nem volt székhelye az egyesületnek, mint most, hanem az iskolában találkoztunk, bálokat is rendeztünk. Volt olyan idő, amikor egyesület sem volt, az 1970-es évek végétől és a ’80-as években nem folyt munka, ám 1997-ben újjáalakult, amikor Pál Károly bácsfeketehegyi művelődésszervező és Béres Károly lelkész (neki tíz évig kántorkodtam a templomban) kezdeményezésére néhány helybelivel megalakítottuk a kórusunkat. Minden héten találkoztunk egyszer-kétszer, begyakoroltuk a nótákat, és részt vettünk a muzslyai Durindón, meg utána több helyen vendégszerepeltünk. Rengeteg dicséretet kaptunk, benne voltunk az újságban. Újra bejegyeztettük hivatalosan is az egyesületet, én lettem az első elnöke, majd most ismét engem választottak meg az élére. Ahol Durindó volt, mi is ott voltunk. A Petőfi ME élesztette fel a magyarságot, ez tartja fenn még a fiatalokban a lelket a létezésünkben. Most is az elnöke vagyok, de a fiam, Berta Zoltán segít a munkában. Működik az egyesület, vannak énekeseink, táncosaink, gyerektánccsoportunk meg tamburazenekarunk.

* Melyik a kedvenc nótája?

— A Szép asszonynak kurizálok. (Nevet ő is, meg a felesége is.)

* Szokott még harmonikázni, énekelni?

— Szoktam, de már csak itthon. Ma reggel is elővettem a harmonikát!

— Nem hiába mondják, hogy dalban él a nemzet — veszi át a szót Géza bácsi felesége, Berta Ilonka, aki szintén az egyesület tagja volt, bár éneklés helyett rá inkább a vendégek kiszolgálása hárult, és otthon is ő tartotta a frontot, gondozta a jószágokat, amíg Géza a kórussal gyakorolt vagy vendégszerepelt valahol. — Egyszer felvidéki vendégeink voltak, egy egész busznyi. A 12 km-re levő Satrincán, mely akkoriban színtiszta magyar falu volt, nagykikindaiak adtak elő egy színdarabot, és minket is meghívtak közönségnek, mi meg elvittük a vendégeinket. Jöttünk visszafelé, az út szélén meg bokrok voltak, és megkérdezték tőlünk a felvidékiek: hogy hívják ezt maguknál? Én meg mondtam, hogy ez kökény. Géza mindjárt rákezdte, hogy Zöld a kökény, recece, ha megérik, fekete. Ők is belezendítettek! Mindannyian énekeltünk. Mondtuk is, hogy na, látják, mi egészen itt lent délen vagyunk, maguk meg egész fent északon, és mi az, ami összeköt bennünket? A dal! És szólt a buszban egyik nóta a másik után, amíg csak haza nem értünk. Amit tudtak a maradékiak, azt tudták a felvidékiek is!