,,Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.'
(Teremtés könyve 1:31)
Rohanó, stresszes világunkban, amikor szinte semmire sincs időnk, gondolatainkban is elveszve, egyre kevésbé látjuk a csodákat, melyek nap nap után megesnek velünk. Nemrégiben eszméltem rá erre, s azóta hagyom, hogy megtörténjenek, hogy észrevegyem őket. Amire eddig évek kellettek a figyelmetlenség miatt, most hetente itt vannak, s újra meg újra ámulok az életen, a léten. Mindez boldogsággal, harmóniával, nyugalommal tölt el.
Szabadkán, ahol lakom, többen osztozunk a kicsiny düledező fészeren, melyben a szemeteskukák vannak. Évekkel ezelőtt megfigyeltem, hogy egy gondos kéz, minden reggel, a hét minden áldott napján két darab friss kenyeret köt fel áttetsző nejlonzacskóban az egyik szemeteskukára. Aztán jönnek a hajléktalanok, s mindig elveszik a nekik szükségeset belőle. Sem többet, sem kevesebbet. åket már nagyjából ismerem. Évek óta figyelem, de a mai napig nem tudom megfejteni a titkot, hogy ki, melyik szomszédom lehet az, amely a szeretet és a figyelem ezen mélyen gyógyító szent hatásával segít a rászorulókon...
A napokban halt meg a nagybátyám édesanyja. Kilencvenegy éves volt, három háborút túlélt, Isten nyugosztalja. Amikor a hétvégén találkoztam a nagybátyámmal, hihetetlen nyugalommal mesélte el az édesanyjával töltött utolsó pillanatait. A nénike ott, Boszniában, a Jahorina lejtőin haldoklott egy kis falusi házban. Amikor a fia odament hozzá, hogy elbúcsúzzon, mosolyogni, majd énekelni kezdett. A legszebb dalokat, amelyeket valaha is ismert. Harmónia, nyugalom, lét és fény töltötte be a teret. Így, énekelve vált meg lelke a testétől, s távozott az örök valóságba. Most úgy vélem, nincs ennél szebb és tudatosabb Megváltás - hagyni, hogy a lelkünk az ének gyönyörű hangján távozzon a messzeségbe, a Kozmoszba, s ott újra egyesüljön a Teremtő Erővel.
Pénteken Szegeden, a mozi után, beültem a kocsiba, s egy nagyon kedves barátom szomorúan, de mély és meleg hangon csak ennyit mondott: ,,Környezetszennyező.' Azon kaptam magam, hogy kipattanok az autóból, felveszem az elhajított csikket, s elviszem az első szemetesládáig. Igen, akkor, azon a pénteki sötét, de mégis oly csillagos éjszakán értettem meg azt, amit ez a huszonhat éves gyönyörű emberi teremtmény már régen tud: egyek vagyunk a Természettel, az å - általunk történő - pusztítása egyben önmagunk rombolása is. Becsüljük hát meg minden elemét, minden részét, hiszen mi is belőle származunk, s abba térünk vissza. S, lám, miben lelem ma magam?! Pont ezen elmélkedem, mikor a következő sms-t kapom egy másik kedves ismerősömtől: ,,Soha nem tudom elmondani, mit érzek, mi áraszt el, mikor száguldom... Naplemente, színek, illatok, zaj, de mégis csend, határtalanság. Maga a TERMÉSZET.' Igen. Ez a Most pillanata, a végtelen MOST csodája, a megtestesült nyugalom, harmónia, szeretet birodalma.
Jó öreg pesti barátom már megélt pár dolgot. Útmutatóért mentem hozzá bizonyos kérdések végett, s ő mesélte el az alábbi kis történetet. Egy nyolcéves kisfiú, aki különösebben nem volt kedvelt az osztályban, egy nap hihetetlen izgalommal jött haza. Papírt vett elő, majd rajzolni, festeni kezdett. Óvatos mozdulatokkal vágta szét a lapokat - készítette az osztálytársainak a Bálint-napi ajándékot. Édesanyja kezdetben örömmel segített neki, de egy idő után elfogta a csalhatatlan női megérzés, az anyai szív szívet tépő felismerő fájdalma: ,,És vajon hányat fog kapni az én pici fiam?' - tette fel magának a kérdést nap mint nap. Teltek-múltak az órák, a kisfiú pedig egyre buzgóbban és buzgóbban, mindenről megfeledkezve, teljesen belemerülve készítette apró ajándékait. Attól tartott, hogy valakit kifelejt. Naponta megszámolta, hogy hány készült el, s hány hiányzik még. Külön papírra felírta osztálytársai nevét, ahogy az ajándékokra is. Mindennap szorgalmasan, precízen ellenőrizte, hogy hogyan halad a munka. Az édesanya pedig egyre jobban félt, hogy az ő fiára senki sem gondol majd. Azon törte a fejét, hogyan érhetné el, hogy legalább egyetlen lapot kapjon az ő fia is. De nem volt megoldás, s így nem maradt más számára, mint az anyák szokásos bölcs szerepe: a kivárás. Eljött a nagy nap, a kisfiú összecsomagolta ajándékait, gondosan megszámolta, még egyszer ellenőrizte, majd csillogó szemmel útnak indult. Az anya egész nap az ablakban várta gyermekét. Amikor délután meglátta a hóban bukdácsoló kisfiút, tudta, hogy senkitől sem kapott semmit. Szíve összeszorult: ,,Ó, édes Istenem, hogyan tudnám megvédeni ezt a gyermeket a világ fájdalmaitól?' Könnyeit letörölve igyekezett a fiának minél több szeretet nyújtani. Gyengéden levette apró kabátját, megölelte, s próbált úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj. Hű, de kipirultál, biztosan nagyon jól érezted magad - mondta mosolygósan, de félig elcsukló hangon. És a pici fiú teljes boldogságtól ragyogva csak ennyit mondott az édesanyjának: ,,Képzeld, anya, nem felejtettem ki senkit sem. Egyiküket sem!'