1973-ban született a vajdasági Nagybecskereken, jelenleg Szabadkán él. 2003-tól a Magyar Szó napilap újságírója, 2013 óta az Újvidéki Rádió Szempont című kulturális műsorának munkatársa. 2000-től 2007-ig a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad elnöke, a 2004 és 2016 között megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője. 2002-ben jelent meg első, Sár című verseskötete. A 2003-ban kiadott, Az élő J. K. című novelláskötete óta prózát közöl.

Az irodalom mellett a film és a zene is nagyon fontos az életében. „Muzslán a szülőházammal szemben volt a mozi, s kiskoromtól kezdve szinte minden filmet, melyet vetítettek, megnéztünk édesapámmal és nagyapámmal.” A filmekről ismertetőket, recenziókat, kritikákat ír, zenét pedig még munka közben is szívesen hallgat, ezzel zárva ki a külvilágot. „Nem a rádiót, még csak nem is dalokat, hanem zenei albumokat hallgatok! Nekem ugyanis az album a zene alapegysége. Az ezret is meghaladja CD-im száma, többnyire jazz, art rock, alternatív előadók korongjairól van szó.” De az első mégiscsak az irodalom.

* Mondhatni, díjesőben fürdőzöl az Apátlanok című könyvednek köszönhetően. Gratulálok! Meglepett mindez?

— Röviden: igen. És mielőtt még megkérdeznéd, mindkettőnek megörültem! Különösen jólesett néhány levél, üzenet, melyet barátoktól, ismerősöktől kaptam a díjak odaítélése után. Azt szokás mondani, hogy a szavak elszállnak, de ez nem egészen igaz. A fontos szavak egyáltalán nem szállnak el, vannak szavak — jók, rosszak egyaránt —, melyekre évek, évtizedek múltán is emlékezünk, melyek meghatároznak bennünket, és az életünk részei — akkor is, ha nekünk mondták ki, és akkor is, ha mi mondtuk ki őket valaki másnak. Én többnyire szavakkal foglalkozom, nekem különösen fontosak. A leírt szónak pedig súlya van.

* Mit takar pontosan a kötet címe?

— Az apátlanság fogalma lehet létállapot. A kötetben több hősömet is érinti, de számomra sokkal érdekesebb az átvitt értelme: a gyökértelenség, a támasznélküliség. Az apátlanság kérdése ilyen vonatkozásban társadalmi téren azt vizsgálja, hogy a politikai események hogyan befolyásolják az egyén sorsának alakulását, míg metafizikai tekintetben a világba vetett ember kozmikus magányát jeleníti meg.

* Nemzedékeken átívelő traumák, II. világháború, partizánterror jelenik meg az Apátlanok két vallomásában, novellájában. Nem könnyed témák ezek, több novellád is reflektál a múltra, a balkáni térségben történt eseményekre. Kollektív traumákat vagy személyeseket tud egy könyv oldogatni? S tud-e egyáltalán?

— Ahogyan a kötet alcíme — Vallomások — is sugallja, a kötet valamennyi novellája vallomás. Első személyben elmondott történet. A nyitó- és a zárónovellában feltűnik a partizánterror, és a maga módján keretezi a többi novellát, melyekben főleg egyéni traumák bukkannak fel. Nem tudom, hogy egy könyv képes-e oldani bármiféle traumát, és abban sem vagyok biztos, hogy ez lenne a feladata. Szépirodalmi alkotások olvasása közben gyarapíthatjuk a tudásunkat, szórakozhatunk is, de úgy vélem, az irodalom legfontosabb funkciója a gondolatébresztés és az érzelmi intelligencia fejlesztése. Olvasáskor azonosulunk a hőssel, és legyen ő pozitív vagy negatív figura, valamilyen módon átérezzük azokat az impulzusokat, amelyek cselekvésre ösztönzik, és akár egyetértünk vele, akár nem, a magunkévá tesszük az ő nézőpontját, az ő szemszögéből látjuk a világot! Hús-vér emberek belső vívódását, párbeszédét, döntéskényszerét, helyes lépéseit és baklövéseit nyomon követve empatikusabbá válunk, aminek révén könnyebben tudunk azonosulni másokkal. A világban és az életünkben a legtöbb baj éppen abból ered, hogy mindenki mondja a magáét, és nem tud azonosulni a másikkal, képtelen megállni, és megpróbálni a másik szemszögéből is megvizsgálni a problémát. Pedig ha megtenné, talán ráébredne, hogy a másiknak is lehet igaza. Részben vagy egészében.

* A témáid itthoni földön teremnek, ezt ismered legjobban. Abban nem találsz izgalmat, kihívást, hogy egy picit számodra is ismeretlen helyről, korról, társadalomról írj?

— Azt vallom, hogy az író arról írjon, amit ismer. Ettől lesz a mű hiteles. Természetesen ezt bizonyos keretek között kell érteni, hiszen a szerző gyakran a számára közvetlenül ismeretlen élethelyzetben ábrázolja a hőseit, az a lényeg, hogy az alapszituációnak ura legyen: ez lehet társadalmi háttér, bölcseleti konstrukció vagy szavak által teremtett világ. Bármi is legyen, a lényeg, hogy az önmaga által felállított követelményeknek megfeleljen. Az ismeretlenről nem lehet írni, vagy legalábbis nem megfelelően. Az államszocializmusban vagy más diktatórikus rendszerben alkotó írók sokszor például azért írtak történelmi regényt vagy tudományos-fantasztikus művet, hogy az egykorvolt vagy sosemvolt környezetbe csomagolva reflektáljanak a jelenre. Egyébként arra törekszem, hogy minden novelláskötetem kompakt egységet alkosson. Az Apátlanok esetében az összekötő kapocs az első személyben történő megszólalás. Már a novellák megírása közben tudtam, mit szeretnék, ezért külön ügyeltem arra, hogy az elbeszélő hogyan nyilvánul meg, miket mond, miket hallgat el, hiszen a nyelvhasználat sokat elmond az érintett karakterről. Talán éppen a vallomásos megszólalásmódnak köszönhetően tudtam a megfelelő arányban egybegyúrni a metafizikai, erkölcsi és társadalmi kérdéseket, melyek mindig is érdekeltek, témaként már korábbi köteteimben is fellelhetők.

* Amikor valaki ennyit ír, megtörténhet-e vele olyan, hogy elakad, nincs témája, nem jönnek a szavak? És ha igen, mi rá a megoldás, hogyan lehet beindítani a témagenerátort a fejben?

— Írás közben jön az ihlet. Amihez persze mindig szükség van egy alapötletre. A munkamódszerem a folyamatos jegyzetelésen alapszik. A MagyarZó Pistike messéi egy-egy epizódjának a megírásához például napi szinten több napilapot is átlapozok, számos cikket elolvasok, megannyi hetilapot és portált követek, ha valami izgalmas adatra bukkanok, azonnal feljegyzem. A Magyar Szó Terasz című rovatában megjelenő szövegeimet kisesszék sorozatának képzeltem el, egyféle reflexiók ezek a rövid írások társadalmi kérdésekre. Szépirodalmi munkáim is a legtöbb esetben egy már meglévő mozzanat alapján jönnek létre. Van, amikor megvan a hős, néhány foszlány az életéből, megesik, hogy egy kidolgozásra váró szituáció motoszkál a fejemben, de az is lehet, hogy csak egy erős képem vagy egyetlen gondolatom van, melyből idővel megszületik egy novella. Az Apátlanok esetében olykor egy-egy hős egyéniségét sokkal részletesebben kidolgoztam, mint ahogy később a novellába belekerült. Vannak filmrendezők, akik hasonló módszert alkalmaznak, vagyis egy karakterről több tíz oldalas személyleírást adnak a színésznek, akinek a figurát életre kell keltenie, hogy minél jobban azonosuljon vele. Személyiségfüggő, ki hogyan szólal meg. Az olvasónak nem feltétlenül szükséges az első megnyilvánulása után kiismernie az illetőt, de az első mondatnak már akkor összhangban kell lennie a hős egyéniségével.

* Legutóbb azt mondtad, a rövidpróza jobban belefér az idődbe, mint egy regény. Továbbra is tartod ezt az álláspontot, vagy már érik egy regény? Akár egy már meglévő novellád alapján?

— Számomra a novella az eszményi irodalmi műfaj. Egy regénytől senki sem várja el, hogy minden sora tökéletes legyen, a novella azonban nem tűri a felesleges szószaporítást, tömören kell ábrázolnia egy teljes világot, néhány oldalba sűrítve elmondania egy fordulatos történetet, egyaránt érzékeltetnie közben emberi viszonyokat és társadalmi hátteret. Számomra az a fontos, hogy egy történet teljes legyen. Nem egy elbeszélésemben igyekeztem úgy kiragadni egy élettörténet legjellegzetesebb mozzanatait, hogy egy egész lehetséges regény benne legyen. Vannak terveim, sőt kezdeményezéseim, a történet szabja majd meg, hogy elbeszélés, kisregény vagy akár nagyregény születik-e egy-egy ötletből.