Az elején tisztázni kell, hogy sohasem tartoztam a konyhára dolgozó húshorgászok közé. Persze ez nem azt jelenti, hogy válogatás nélkül hajigálom vissza a nehezen kifogott halaimat, hanem azt, hogy nem a zsákmányért megyek a környék vizeire. Ha nem így volna, akkor nem a versenyeken vesztegetném az időmet, hanem beállnék a bojlisok népes táborába, és várnám a bográcsbavalót. Így viszont egyszerre elégítem ki pecásigényeimet, hiszen egy jó kupatalálkozón megkapom a barátkozás örömét, a szép vízpartok látványát és az adrenalint emelő versengést. Mivel ezeket a megmérettetéseket hétvégeken rendezik meg, a serpenyőbevaló kifogása a hétköznapokra maradt — erre meg alig jutott időm a sok és főleg sokrétű munkám miatt.

Kivéve azokat az éveket, amikor még szabadságra is eljutottam. Ilyenkor szülőfalum csatornáján töltöttem el napjaimat, vagy később a Tisza-parton táboroztunk július első két hetében. Mivel a családom halkedvelő, hazavittem a kifogott zsákmányt. A Tiszán pedig a kora esti süllőt a feleségek azonnal elkészítették vacsorára, hiszen az a szólás járja, hogy a legjobb ízű hal az, amelyik a vízből rögtön vízbe kerül — nálunk forró olaj lett a vége. És el is érkeztünk az első időtálló tapasztalathoz: mindmáig nem ettem ízletesebb halat annál, amelyiket a vízből kihúzva, az első deszkalépcsőn megtisztítva öt perc múlva tányérra tettünk. Ezt csak megerősíti annak a halászlének a felejthetetlen íze, amelyet a hajnalban horogra csábított harcsákból főztünk az adorjáni parton. Az étkezési halhús kiválasztására nagyon kényes vagyok, ebben leginkább a Pecacececának becézett macskámra hasonlítok. A cica csak azokat az eléje tett halacskákat eszi meg, amelyek visszarúgnak, ha mancsával hozzájuk nyúl. Ezt a kritériumot nehéz kielégíteni, hiszen kevés zsákmányt lehet élve hazaszállítani, nyáron szinte lehetetlen. Az opálos szemű, fakult kopoltyúszelvényű halakat meg egye meg, akinek van hozzá gusztusa.

Mivel nem elsődleges célom a fogyasztható halak kifogása, inkább a horgászat sokrétű élvezetéért megyek ki a vízpartra. A doroszlói Mosztonga-parti gyerekkor hozadékaként belém nevelődött a természetszeretet és a környezetvédelem. Ha igazán élvezni akarom a vízparti magányt, akkor kerülnöm kell a felkapott, népszerű halban gazdag helyeket. Ezekben az a legjobb, hogy a part nincs teledobálva szeméttel. Hihetetlen, hogy akiknek a leginkább kellene védeniük a környezetüket, azok szemetelik tele a folyók és a tavak partját. Ha mindenki magával vinné azt a néhány etetőanyagos tasakot, üres kukoricakonzervet, joghurtospoharat, amelyet ő hozott, akkor nem válna szemétteleppé az egész part. Erre találtak megoldást Magyarországon, ahol megbüntetik a hulladékkal teli helyen horgászókat — attól függetlenül, hogy ők szemeteltek-e, vagy sem. Ennek bevezetésén gondolkodnak a Palics—Ludas Közvállalatban is, mert az a kevés horgász, aki ezt a tavat látogatja, rövid idő alatt teleszemetelte a partot.

Időnként nagy nehezen szabadra játszom magam (hivatalos úton vagyok, meg hasonlók), mobiltelefon kikapcsolva, valamilyen messzi, nem túl sok sikerrel kecsegtető vízpart megcélozva, hajnali ködös kocsikázás. Először minden horgászhely csak kaland. Meg kell fizetni a tanulópénzt. Néhány látogatás után kikristályosodik a halfogás módja, rájövünk a haltanyák helyére, kikísérletezzük a legjobb csalit, etetőanyagokat. Nem véletlenül fogjuk a halakat, először a szebb dévéreket szedjük össze a medertörésből, majd percnyi pontossággal váltunk át a busák fogására, miután abbamaradnak a keszegkapások. Ez megismétlődik néhányszor, azután pedig szemetet találunk a parton, majd hulladékhegyeket. Az összevissza etetéstől és a vizek veretésétől a halak is szétszélednek előbb-utóbb, marad egy újabb vadon felfedezése. Ez türelemjáték, de a horgászok erénye a jó idegállapot. Mindig van egy újabb ígéretes partoldal.

Eddig tisztáztuk, hogy az élvezetes pecázás alapkövetelménye a festői környezet, a lehetőleg szemétmentes, tiszta vizű horgászhely. Az időjárástól akár el is vonatkoztathatunk, mert az igazi sportember számára nincs sem túl hideg, sem túl meleg, és az eső sem gátló tényező, hiszen a profi esőruha és az esernyő alapfelszerelés.

Végre ott ülök a parton, ketten vagyunk: én és a természet. A botok a lehető legjobb helyre bevetve, a jelzőkarikák ernyedten lógnak a zsinegek öblén. A vijjogó, pislogó elektromos kütyüket nem szeretem. Az ilyen technikai vívmányok használata nem más, mint a természet, a csend és a harmónia megsértése. Kelet felől a párán átsejlő napkorong pasztellnarancsát szemlélem, amikor eljön a legszebb pillanat. Ez az a másodperc, amelyért érdemes leautózni a térképről, árkon-bokron átveretni, fagyoskodni, napszúrást kapni. Az egyik rikító színű karika megremeg, aztán egyenletes tempóban felkúszik, majd a bothoz ragad, miközben a pálca hegye a víztükörre hajol. A többi már csak rutin kérdése: bevágás, fárasztás, szákolás. Ebbe persze beletartozik az elpuskázott akasztás, a beszakadás, a mellémerítés és az ehhez hasonló egyéb kudarcok. Az a lényeg, hogy a legszebb pillanat élményén semmilyen utána bekövetkezett fiaskó nem változtat. A jelzők mozdulása, a bothegyek bólintása vagy az úszók merülése alatt eltelt idő az az „arany” szekundum, amely beleég az emlékezetünkbe, és utána napokig, hetekig meg még ki tudja, hány év után is eszünkbe jut.

Életem során, ha nem is sokszor, de megtörtént, hogy hosszabb ideig nem jutottam le a vízpartra. Aztán meghallottam a természet hívó szavát, és esténként, alvásra készülődve, a lehunyt szemem előtt újrajátszódtak a nagyon várt halkapás jelenetei, életem legszebb pillanatai, melyeket nem homályosíthat el semmilyen nyavalyája ennek az árnyékvilágnak.