03-01-1.jpg
* Hogyan lesz egy ismert, kiemelkedő irodalomtörténész lányából történész, muzeológus?
- Ez egy középiskolás álom beteljesedése, némi pályamódosítással. Annak idején a régészet vonzott. Az irodalomtörténész apa ehhez annyit adott hozzá, hogy azt mondta: ''Gyerünk, nézzük meg, mi is az a régészet!”, s ismeretségei révén lehetővé tette, hogy megnézzek egy ásatást. Ekkor rájöttem, hogy ez nem éppen egy női foglalkozás. Aztán az egyetemi évek alatt mindez fokozatosan leépült, s a diplomázás közeledtével szóltak, hogy az újvidéki múzeumban nincs magyar szakember. Kartag Nándor, az ismert televíziós kolléga ajánlott be az Újvidéki Városi Múzeumba. A gyűjtési szenvedély viszont édesapámhoz köthető, így ebből a szempontból a múzeum világa nem volt ismeretlen számomra: a gyűjtés a múzeum keretében szakmai szinten tovább folytatódott.
* Aztán kikötött a délszláv-magyar kapcsolatok tanulmányozásánál és a történetírás történeténél.
- 1974-ben ajánlatot kaptam arra, hogy az egyetemen dolgozzak tovább. Ekkor édesapám úgy vélekedett, hogy nem kell feladnom az eddigi muzeológusi állásomat, ott is van a kutatásra bőven lehetőség. Válaszút elé kerültem, s apámra hallgattam. Az, hogy a történetírás történetével kezdtem foglalkozni, abból következett, hogy abban az időben ezen a vidéken ez teljesen ismeretlen volt. Másrészt a XIX. századi magyar történetírás nagy része a családi könyvtárban megvolt. E kutatásaim idején terelődött a figyelmem azokra a tanulmányokra, amelyek a szerbekkel foglalkoztak. Ez vice versa figyelmet igényelt, mivel a szerb történelmi munkákat is feldolgoztam.
* Hogyan látja napjainkban a szerb és a magyar történészek egymáshoz való viszonyát, mennyire vannak jelen a sztereotípiák és a mítoszok?
- Mind a két fél részéről jelen vannak a mítoszok és a sztereotípiák. A szerb történetírás esetében ez fokozottabban kitapintható, magyar részről elasztikusabb a hozzáállás a múlthoz. Tíz évvel ezelőtt publikáltam egy tanulmányt arról, hogy a hírhedt Memorandum és a miloševići szemléletmód mennyire itatta át a szerb történésztársadalmat. Mondanom sem kell, annak idején ez igen rossz visszhangot keltett Szerbiában. A szerb történetírás azóta nagyon-nagyon lassan tudott csak előrelépni a mítoszok és a sztereotípiáktól való megtisztulás útján.
* Hogyan kommentálja azokat a híreket, hogy várhatólag felállítják a magyar-szerb történészi vegyes bizottságot?
- Örömmel figyelem ezeket a híreket. Meggyőződésem azonban, hogy az ilyen folyamatok felülről történő irányítása nem elégséges. A fő korrekciókra a kutatók hozzáállásában, nyitottságra való készségében van szükség. Ezt semmilyen felső utasításra nem történhet egyik napról a másikra. A szerb történetírás alapproblémája a befelé fordulás. Nyitnia kell, s körülnéznie, hogy mi történik a nagyvilágban. Én nem állítom azt, hogy mindenütt csak jó dolgok történnek. Példának okáért a német történetírásban is vannak sztereotípiák a Balkánnal kapcsolatban. De a teljes képhez ennek ismeretéhez is szükség van.
* Az idén Ön kapta meg a Szenteleky-díjat. Történészként hogyan látja Szenteleky szerepét?
- Ulmban tartottam előadást, amikor Toldi Éva közölte velem a hírt. A mi családunkban Szenteleky egyben családtagnak is számít, gyermekkoromból számtalan emlékem van a Szentelekyvel kapcsolatos kutatásról. Ezért természetesen nagyon meghatódtam. Ami a konkrét kérdést illeti: nehéz erre választ adni, mivel mind ez ideig elsősorban irodalmi szempontból vizsgálták meg ezt a kérdést. Én mindig azt kérdem magamtól, hogy mit érezhetett a pécsi fiatalember, amikor közvetlenül az impériumváltás után Szivácra került. Mit gondolhatott egy értelmiségi egy ilyen helyzetben? Magyarország szétszakadva, a határok elválasztják a magyarokat egymástól, mit lehet ebben a helyzetben tenni? Szenteleky a realitás talaján ad programot, kezd el szervezkedni az adott keretek között. Nem önszántából hirdeti a különállást, hanem a tények miatt. És hát tegyük hozzá: a mai napig nem a vajdasági magyarok hirdetik az anyaországtól való különállást, hanem éppen fordítva, gondoljunk csak december 5-ére. Szenteleky szerepe megítélésem szerint ez: a realitások mentén próbálja meg a magyar életet újjáéleszteni, beindítani a társadalom működését. Hogy hogyan működött a két világháború közötti magyar társadalom, hogy milyen volt a mindennapi élet, milyen alternatívákban gondolkodtak az itt élők, erről sajnos még nincs kézzel fogható tanulmány. A vajdasági magyarság társadalomtörténetének kutatása még hátra van. Ebben Szenteleky szerepe nem kerülhető meg.
* Az 1927-28-29-es generáció kihalásával mintha űr keletkezett volna a vajdasági magyar társadalomtudományokban. A fiatal generációk nem találják a helyüket, az elődökéhez hasonló színvonalú produktumok nemigen jelennek meg. Hogyan látja ezt?
- Valóban űr van az értelmiségi életben. Ez a kettőségnek is tulajdonítható. Az emberek nem tudják magukat definiálni. Sokak szerint a vajdasági magyar irodalom nem szükséges, mivel csak az egyetemes magyar irodalom létezik. Sajnos, bármennyire is szeretné az ember ezt, a valóság nem erről szól. Horgosnál ott a határ, s jó ideig még csak útlevéllel lehet továbbra is átjárni rajta. A mi életünk továbbra sem olyan, mint a határ másik felén élőké. Mások az alapproblémák, az élethelyzet, más a létérzés, maga a tudat. Ismét egy olyan személyre van szükség, mint Szenteleky volt, aki reálisan felméri a helyzetünket: hogy itt vagyunk, ahol vagyunk, így, ahogy vagyunk: megfeleződve, értelmiségünk jó részétől elhagyatva, anyagilag lerongyolódva. Ebben a krízises, recessziós időben újra meg kell szerveznünk az értelmiségi életünket, s bebizonyítani azt, hogy igenis van értelme a kisebbségi életnek, létnek is. Ezt csak az tudja megtenni, aki innen a nehéz időkben nem ment el, mert aki egyszer már megtagadta önmagát, s most visszatér, az nem hiteles. Az életet itt kell végigélni, meg- s átélni.