Kollár Árpád Zentán született 1980-ban. A balkáni couler locale költészetének meghatározó egyénisége. Magyar és szociológia szakon végzett az SZTE BTK-n, jelenleg a Modern Magyar Irodalom Tanszék PhD-hallgatója. A Például a madzag címmel 2005-ben megjelent verseskötetéért még ugyanabban az évben FISZ alkotói díjat kapott, 2006-ban pedig a legjobb első verseskötetért járó Medáliák Díjban részesült, azonkívül Faludy-díjjal is kitüntették. A Fosszília folyóirat egyik alapítója és szerkesztője.
- Tavaly nyáron volt a legutóbbi, Nem Szarajevóban című verskönyved bemutatója. Mikor kezdtél el írni? És mi, illetve kik voltak rád hatással elsősorban?
- Nem tudom, nem lehet megmondani, hogy mikor. Most úgy tűnik, hogy mindig is írtam. Talán izgalmasabb lenne tetten érni azt a pontot, amikor az írás véresen komoly játékká vált a komolykodós nem játékból. De nyilván ez egy folyamat, nem pontszerű dolog.
- Birtokodban van a Fiatal Írók Szövetsége Díj (FISZ-díj), valamint a Medáliák Díj, és nem utolsósorban a Faludy-díj. Melyik elismerésre vagy a legbüszkébb?
- A költői faj hiú. Mind, aki köztünk él, ki így, ki úgy. Egy se csak magának ír. Egyfajta díjnak tekintem hát azt is, ha eljut a vers az olvasóhoz. Ha elismerően csettint a szakma egy-egy sorra. Nemcsak az elismerés, ha papír, plakett bizonyítja, hogy jót s jól cselekszel. Persze minden díjra büszke vagyok, főként azért, mert olyan emberek ítélték meg számomra, akiknek adok a szavára. De ne vedd képmutatásnak: ha valaki azt mondja, kurva jó ez meg ez a sorom, szavam, versem, hogy nem felejtette el azonnal, miután elolvasta, na az a legtöbb, a legeslegjobb.
- Mesélj a külföldi lehetőségeidről! Mikor és mért határoztad el, hogy külföldre költözöl? Mennyivel jobb vagy előnyösebb ott írni, publikálni?
- Ez nem elhatározás kérdése volt. Egyszer csak megtörtént. Egy idő után megszerettem az életemet, és vele együtt a helyemet ebben a világban.
Az alkotás helye hatással van az íróra, így a műre magára. Nem az a fontos, hogy hol, hanem az, hogy mi íródik. A nyelvi közeg áttételesen nyomot hagy a műalkotáson. Költőként számomra fontos, hogy magyar nyelvi közeg vegyen körül. A publikáció könnyebb. Ez részben a jól ismert és ezerszer lerágott centrum-periféria játék, ha elismerjük, ha nem. Könnyebb, ha közelebb vagy a centrumhoz. Egyvalami biztos: a centrum nem feltétlenül előny, a periféria pedig nem feltétlenül hátrány.
- Mennyire kötődsz Vajdasághoz és a szülővárosodhoz, Zentához?
- Talán a kelleténél is jobban. Zentán születtem, és nagyon szeretem a városkát, szülővárosomnak mégis Szabadkát tekintem. Nem alkuszom. A szülőföldemhez való kötődésemről mindent elmondanak a verseim. Vajdasági vagyok, leszek - attól függetlenül, hogy hol kötök ki végül.
- Hogyan viszonyulsz az itteni dolgokhoz és az itteni irodalmi élethez?
- Az itteni dolgokhoz így is, úgy is meg amúgy is. Nincs iránya a viszonyulásomnak. Ami az irodalmi életet illeti: viszonyulok. Érdekel és izgat. Nagyon. Nagyon-nagyon. Az egykori, a mai és a jövőbeli is. Érdekelnek a térség irodalmának alapkérdései. Sajátos alkotói. Kis és nagymesterei. Névtelen íródiákjai. Igen, valójában nem érdekel más, mint a couleur locale-ja.
- Többen is felvetették annak kérdését: azáltal, hogy elvették a külföldre távozóktól a Híd-díj megnyerésének a lehetőségét, a vajdasági magyar kultúrpolitikai elit eleve lemondott róluk? Hogy vélekedsz erről?
- Mondom, a díjak nem nagyon izgatnak. Főleg amióta megtapasztalhattam magam is, hogy az irodalompolitika színterén nem mindig csak a valós teljesítmény számít a díjazáskor. Nem igazán értem a díjazót. Ha ugyanis az általam igen nagyra tartott és szeretett Fenyvesi Ottó és Balázs Attila kiváló és húsbavágóan délszaki munkáit nézem, akkor nem világos számomra a döntés. Mi értelme például ezt a két könyvet kizárni csak azért, mert fizikailag más térben íródtak. Értem persze, és tudom is, hogy nagyot változott a világ. A vajdasághoz köthető magyar irodalom nyerne sokat azon, ha nyitna, ha olyan fontos műveket magáénak tudhatna, mint amilyenek az említettek. Mert azok bizony vajdaságibbak a vajdaságiaknál.
- Ha viszont mindez így van, akkor nem érzed úgy, hogy bizonyos körök ki akarnak iktatni benneteket a vajdasági magyar kultúrából?
- Nem, dehogy! Ez erős kifejezés. Nem érzem úgy. Bár kényes és szomorú kérdés ez. Inkább azt mondanám, hogy valamiért hajlamosak megfeledkezni rólunk. Beszédes István rájött arra, hogy össze kell gyűjteni a vajdasági magyar irodalom erőforrásait. Létrehozta a zEtna éghetetlen könyvtárát. Összegyűjtött mindenkit, akit csak lehetett, éljen bárhol és bárhogyan. Aztán létrehozta a zEtna éghető könyvtárát is Tolnaival, Fenyvesivel, Balázs Attilával, Bozsikkal, Konczcal, Danyi Zoltánnal, Horváth Ottóval és a fiatalokkal... Nagyon remélem, hogy sikerül létrehoznia egy délszaki magyar írószervezetet is, mely a lehető legdemokratikusabb módon mindenkit a tagjává választ, aki csak délvidéki magyar írónak tartja magát. Nemre, korra, vallásra, bőrszínre, szülőhelyre, lakhelyre való tekintet nélkül.