Jelenlétük észlelése óta megfogyatkozott az apróvadállományunk, csökkent az őzek száma, és szinte alig lehet rókát látni. Másoktól is azt halljuk, hogy ahol elszaporodik a sakál, ott kiveszik a róka.

Pedig gyerekkoromban sok rókát láttunk. Volt a faluban olyan, aki egy téli idényben két bundára valót is összevadászott. (Egy valamire való bundához tizennégy-tizenhat rókaprém is kellhet.) Mi is, azaz a család fiútagjai serényen vadásztuk a rókákat, amikor csak alkalmunk volt rá.

Télen, hacsak tehettük, a hétvégéket vadetetéssel töltöttük. Elmentünk a vadászház udvarára, megpakoltuk hátizsákunkat meg a szánkót kukoricával, szénával, és barátainkkal nekivágtunk a határnak. Persze a telek sem voltak ilyen locspocsosak, sokszor térdig érő hóban bandukoltunk. Egyszer édesanyám és a húgom is kedvet kapott a kiruccanáshoz, így ők is elkísértek bennünket. Aznap úgy hozta a véletlen, hogy éppen az a vadász lett beosztva hozzánk, aki a legtöbb rókát lőtte a faluban. Nagydumás volt az öreg, már a vadászházból kiérve elkezdte bosszantani apámat: — Na, Jóska, kivan-e már az asszonynak meg a lányodnak a bundára való? Természetesen nem volt. Apám dolgozott, én iskolába jártam, nem tudtunk annyi időt tölteni a határban, mint a nyugdíjas vadász. Mondtuk, hogy nincs. — No, ha nincs, majd segítek, hogy legyen. Tudok egy járatos rókalyukat. Majd körülálljuk a három puskával, beküldöm a tacskót, és ha kiugrik a róka, akkor azé, aki lelövi!

A két nő, mármint jó anyám meg a húgom kiváló ötletnek találta a dolgot. Már látták magukon a finom rókaprémet, pedig még a lyuk közelében sem jártunk. Ellentmondani meg már nem lehetett, mert akkor oda lett volna a becsület, és egész héten hallgathattuk volna, hogy micsoda remek alkalmat hagytunk ki, pedig ez az áldott jó öregember milyen szívesen ajánlkozott! Ez az áldott jó öregember meg végiggyalogoltatott minket a megpakolt hátizsákkal és a teli szánkóval egészen a szomszéd határ széléig. Lógott a nyelvünk, mire odaértünk. Ott aztán valóban volt egy járatos rókavár egy domb tetején. A hölgyek persze elmentek nézelődni, mert nem akarták látni, hogy hogyan lőjük le az állatot. Az ő finom lelküknek az túl sok lett volna. Nekik a prém volt fontos. Mint később kiderült, a rókának is. De ne szaladjak ennyire előre!

Tehát: mi, fiúk megkerestük a lyukakat, hármat szabadon hagytunk, a többit meg betömtük, beküldtük a tacskót, és vártunk. Én közben úgy gondoltam, hogy ülve is éppolyan állhatatosan tudok várni, mint állva, ezért néhány méterre a nekem kiosztott lyuktól leültem egy élére állított téglára. Igaz, így lejjebb kerültem a lyuk kijáratánál, de amúgy sem hittem benne, hogy van bent róka. Pedig volt! Kettő is! Ráadásul az egyik éppen ott ugrott ki, ahol ültem! Egyenesen az ölembe! Utána meg illa berek, nádak, erek, kereket oldott! Persze én hanyatt estem ijedtemben, lőni nem tudtam. Apámnak sikerült megsebeznie a másik rókát, az el is esett. Azt hittük, elpusztult. Az apró sörét ellőtte az egyik mancsát. Feltettük a zsákmányt a szánkóra, és elindultunk, hogy megmutassuk a lányoknak.

De nem sokáig tartott az örömünk, mert a háromlábú róka egyszer csak felült, és sántikálva ugyan, de elszaladt. Kaptunk is érte olyat, hogy azt nem tettük ki az ablakba. Egész évben hallgattuk, hogy jobb lett volna, ha ki sem megyünk. A következő télen viszont apám lőtt egy háromlábú rókát a nádasban. Így lett neki kétszer lőtt rókája, anyámnak meg egy prémmel több a bundájához.