Mit is fejez ki számunkra, magyar színészek, magyar közönség számára ez a szöveg, ez a történet, mi közünk van hozzá, miért érdekes? Egy próbán találjuk magunkat, ahol a többi közt ezt is taglalják a színészek-szereplők, de mindezt nem a klasszikus dokumentarista formában láttatja velünk a rendező, ez is stilizált. Mintegy bevezetésként bemutatják a szereplőket, megismerjük, ki kicsoda, ki kinek a kije, milyen viszonyban állnak egymással, ezt pedig többször megtöri valamiféle hanyagul félbeszakított kommentár, egy-egy odavetett szó.

Fotók: Igor Preradović

A színpadon álló zongora előlapját leszedik, sokszor annak húrjain játszanak. Az előadás zenéje, melyet Pálfi Ervin szerzett, néhol szinte már a karikírozás határát súrolja, máskor pedig mélyre szúró, balkáni hangulatot áraszt, mindent a színészek maguk játszanak és énekelnek. A bán felesége egy ponton a zongorán ülve guszlázik, de mielőtt ezt tenné, felhangolja az egyhúros hangszert, fölötte pedig megjelenik a felirat: Első alkalommal láthatjuk a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának színpadán, ahogy egy guszlát hangolnak. Hasonlóan ironikus momentumokkal több alkalommal is találkozhatunk az előadás során, mígnem eljutunk a darab talán legfontosabb pillanatáig, a háborúig, amikor is Hajdú Tamás a színpad közepén két mikrofont maga mellett pörgetve mesél gyilkolásról, háborúról. Erős jelenet, közben hozzá is teszi: ne aggódjunk, teljesen biztonságos a művelet. A mikrofonok suhognak a forgatástól, nem kis hatást keltve.

A színpadon félkörben bent ülő közönség aktív résztvevőként létezik, többször szólnak hozzánk, néznek a szemünkbe.

A történet a nemes lovagról, Strahinja bánról (Pálfi Ervin) és feleségéről, Anđelijáról szól, akit Dedovity Tomity Dina alakít, s aki az előadás feléig meg sem szólal (egyúttal ő a „csendellenőr” is a játékban). Róla azt beszélik, hogy megcsalta férjét Vlah Alijával (akit szintén Pálfi Ervin alakít), s ezért a tettéért — akár szándékosan követte el, akár elrabolták és megerőszakolták — halál jár büntetésül, amivel még a saját családja is egyetért, Banović Strahinja azonban végül megbocsát feleségének, elítélve az ítélet durvaságát.

Egy központi momentum, mint említettem, a csata, a háború. Háborúk (sajnos) voltak, vannak és lesznek is, sokszor egészen közel az emberhez. Nagyon szép jelenettel ér véget a darab, hiszen a színészek mindannyian a feliratot mutató vászonra néznek, s olvassák az ott megjelenő szöveget: „Veszélyes hazugság azt hangoztatni és bizonygatni, hogy a háború csak pokol és semmi más. Bármilyen kegyetlennek is tűnik, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a háború valóban pokol, de szép. Az embereket időtlen idők óta úgy vonzza, mint a pillangókat a tűz végzetes lángja. Ezért ma az igazi pacifizmus feladata nem a háború szélsőséges démonizálása, hanem annak felismerése, hogy képesnek kell lennünk egy másmilyen szépségre, és csak ekkor tudunk lemondani arról, amit a háború kínál nekünk.”

Az előadás dramaturgja Brestyánszki B. Rozi volt, a díszlet és a fényterv Mirko Radonjić munkája, a kiváló jelmezeket Lina Leković tervezte. A rendezőasszisztens Kocsis Valéria, az ügyelő és az előadás aktív résztvevője Kulhanek Edina. Az előadásban szereplő színészek: Pálfi Ervin, G. Erdélyi Hermina, Dedovity Tomity Dina, Hajdú Tamás, Csernik Árpád, Ralbovszki Csaba és Nyári Ákos. A produkcióban elhangzik egy részlet Alessandro Baricco Homérosz, Iliász című könyvének utószavából.