A múlt év vége felé megpróbáltam összehasonlítani a barátok és a ''nem barátok” (ellenséget mégsem mondhatok) hozzánk való anyagi viszonyulását. Tettem ezt annak nyomán, hogy az Európai Uniót igenlő józan emberek és az ellene ágáló ''hazaffyak” között majdhogynem robbanásig feszült a vita annak kapcsán, hogy mi a jobb: erőteljesen közeledni a normális európai országokhoz, ha kell, a keleti barátainkhoz való ragaszkodásunk csökkentése árán is, vagy nemet mondani az EU-nak, és mindenben elfogadni az orosz, a kínai, a fehérorosz, az azerbajdzsáni stb. ''segítség”-et, hiteleket. A rendelkezésemre álló adatok azt bizonyították, hogy a Nyugatról sok millió eurót, dollárt, frankot, egyebet kaptunk térítésmentesen, tehát ajándékul, Keletről pedig szinte semmit. Ha pedig hitelekre volt szükségünk, a nyugati bankok sokkal könnyebben nyíltak meg előttünk, mint a keletiek, s az előbbiek kölcsönei az utóbbiaknak a többszöröse volt.
Sajnos nem írhattam Koštunica exállamelnök és -kormányelnökünk kijelentéséről, mert azt kommentárom után egy-két héttel közölték a médiumaink. Ő ugyanis azt mondta, hogy Szerbiának függetlennek kell maradnia mindenkitől politikailag és katonailag egyaránt, nem kell csatlakoznia semmilyen gazdasági társuláshoz, megállunk mi a magunk lábán, s ha éppen kell, azok segítségét kell kérnünk és igénybe vennünk, akik évszázadok óta barátaink. Tehát Oroszország és Kína felé kell orientálódnunk. Ugyanakkor megírtam volna néhány közgazdászunk megjegyzését erre az ömlengésére. Eszerint ahhoz, hogy az ország független politikát folytathasson, egy Titóra, egy Jugoszláviára és egy el nem kötelezett világra lenne szüksége. Olyan hatalmas tömörülésre, amely az egykori két tömbhöz tartozókon kívül szinte minden más államot felölelt. Ilyen ember, ország és világ ma nincs, tehát jobb lenne túllépni a nacionalizmuson, és okosan meg racionálisan gondolkodni, cselekedni.
Ezúttal azonban nem arról szeretnék írni, hogy a világban kit hogyan szeretünk és ki mennyire viszonozza ezt a mi nagy ragaszkodásunkat, hanem arról, hogy ki mennyiért adott nekünk hiteleket mindeddig, tehát kikkel kedvezőbb, kifizetődőbb számunkra a gazdasági együttműködés. Erre az EU országai és a világ nagy pénzintézetei hívták fel a figyelmünket arra válaszolva, mintegy közvetett módon, hogy mit hozhat számunkra a bejutás az unió előszobájába, és mit veszítünk, ha erre továbbra sem kerül sor, netán ezt a lehetőséget végképpen elveszítjük. Eszerint hiteleiért a Nemzetközi Valutaalap átlagosan 1,15, a három nagy gazdasági segélyszervezet és a benne részt vevő országok 1,7-2,35 százalékos kamatot számítottak fel nekünk, az oroszok és az azerbajdzsániak viszont 4-4, a kínaiak 3 százalékot, a nyugati kereskedelmi bankok 5,25, a keletiek pedig 6,35 százalékért folyósítottak pénzt.
Van itt még egy érdekes dolog. A nyugatiak nemigen állnak szóba velünk, ha a kért eszközökre nem hirdetünk nyílt pályázatot, államaik pedig ilyesmiről hallani sem akarnak. Viszont az az igazság, hogy keleti barátaink szívesen részesítenek bennünket állami hitelekben. Ha kicsit belelapozunk a kormány honlapjába, észre kell vennünk, hogy legfőbb hatalmi szervünk gyakran és sok pénzért folyamodott a Kelethez állami hitelekért. Ezt rendre azzal magyarázták, hogy sürgősen kellett a pénz, nem lehetett az időt tenderekre pocsékolni, mert ha annak lebonyolítását kellett volna kivárnunk, ez vagy az a nagyon fontos befektetésünk nem valósulhatott volna meg. Vonatozik ez mindenekelőtt az utak és a vasutak építésére, felújítására, s ezekben a dolgokban sohasem találtuk elegendőnek és elég gyorsnak, amit a Nyugat kínált, sőt ajándékozott. Tehát ebben főleg Oroszország, Azerbajdzsán és Kína jöhetett számításba. Most időszerű például a három ország angazsáltsága a több kilométeres Zimony-Borcsa Duna-híd, a 11-es korridor autóútja, a kostolaci hőerőmű korszerűsítése és bővítése stb., melyben a három ország játssza a főszerepet. Teszi ezt úgy, hogy nemcsak hitelük föltételeit kell elfogadnunk, hanem azt is, hogy ezeket a munkákat csak úgy végzik el nekünk, ha azokon az ő munkásaik 60-65, a mieink pedig 35-40 százalékban vehetnek részt. Tehát még annyi munkahely se nyílhat számunkra, mint amennyire igazán szükségünk volna mostani szorult helyzetünkben.
Jól kivagyunk a barátainkkal és a segítségükkel!