home 2024. április 24., György napja
Online előfizetés
A jóság sosem hal ki
Perisity Irma
2015.07.06.
LXX. évf. 26. szám
A jóság sosem hal ki

Szinte hihetetlen, hogy a nyolcvanadik életévét tapossa. Egyszerű öltözéke, szigorúan rendben tartott frizurája, fürge mozgása életerejéről, életkedvéről tanúskodik, arról, hogy az életet végig szeretni kell. Meg persze az embereket, hiszen mi is egy vagyunk közülük. Szeméből, mosolyából szinte árad a jóság, mintegy bizonyítva: noha ritkábban tapasztalható ez az emberi tulajdonság, sosem hal ki. Elsősorban az olyan személyeknek köszönhetően, mint Júlia.

— Nem vagyok én sem jobb, sem rosszabb, mint az emberek általában — védekezik az ellen az állítás ellen, hogy ő maga a megtestesült jóság, pedig ezt nem is az interjú készítője, hanem Júlia környezete állítja. — Tudja, ha valaki sokáig él, van ideje sok mindent megtanulni. Főleg azt, hogy mi a fontos és mi kevésbé az. Azt hiszem, én ezt a leckét hiba nélkül megtanultam, de szeretném hangsúlyozni, hogy ez a felismerés nemcsak a környezetemet, hanem engem is elégtétellel, jó érzéssel tölt el.

Nagy családból származom, a szüleim egyszerű, vallásos parasztemberek voltak, akik a nyolc gyermeküket a kétholdas kertből és a napszámból befolyó pénzből nevelték fel. A testvéreim közül már csak én élek, hárman közülük még fiatalkorukban elhaltak, úgy látszik, én vagyok a kiválasztott, hiszen nem is én születtem utolsóként. Gyermekkoromban, de már felnőttként is nagyon ragaszkodtam az anyámhoz, szerintem ő egy igazi szent volt, akinek sosem fogyott el sem a mosolya, sem a türelme. Arra tanított bennünket, hogy ha több falat kenyerünk van, mint amennyi szükséges, a felesleget adjuk annak, akinek semmije sincs. Így nőttem fel. Az öt élő gyerek közül csak én fejeztem be a nyolc osztályt, és abban az időben iskolázottnak számítottam. Elmúltam huszonöt éves, amikor férjhez mentem egy falubeli, jóindulatú, szorgalmas férfihoz, akihez nem fűzött lángoló szerelem, de úgy gondoltam, olyan ember, akivel le lehet élni egy életet.

Régen mindennek megadták a módját, így néhány hónapig én is jegyben jártam a párommal, majd következett a hívogatás, a trombitás lakodalom, majd az újasszonyforgatás, melyen a násznép hatalmas rostába dobálta a csárdásért járó pénzt. Ebből az „összetáncolt” összegből vettünk egy telket, melyen egy kis szülői segítséggel felépítettünk egy csinos családi házat. Mindketten szorgalmasak voltunk, dolgoztunk látástól vakulásig, így elég hamar gyarapodni kezdtünk. Vettünk földet, jószágot, mezőgépeket, majd autót, modern bútort. A faluban nekünk volt először tévékészülékünk. Minden rendben volt, csak sehogyan sem estem teherbe. Lassan belenyugodtunk, hogy nem lehet gyerekünk, az élet pedig ment tovább. Nekem senki sem tanácsolta, hogy vizsgáltassam ki magam, úgy gondoltuk, ha az Isten nem szánt bennünket szülőknek, akkor el kell fogadnunk ezt a sorsot. Ahogy múltak az évek, egyre nagyobb lett a gazdaság, a férjem és én már nem bírtuk a munkát, így hát felfogadtunk egy házaspárt idénymunkára. Jóval fiatalabbak voltak nálunk, szorgalmas, becsületes emberek, úgy éltünk velük együtt, mintha egy nagy család volnánk. Nekik sem volt gyerekük, de mi azt hittük, azért, mert nem akarnak.

Szerettem emberek közt lenni, ezért a piacra járás az én feladatom volt. Vezetői engedélyt szereztem, heti négy alkalommal hajnalban megraktuk a Lada Karavánt, és piacoztam. A szabadidőmben szerettem kézimunkázni, virágot nevelni, süteményeket készíteni. Életemben sosem unatkoztam.

Egy októberi délutánon traktorral vittük a leszedett almát a pincébe, amikor is a munkásunk leesett a járműről. A gerincsérülése annyira súlyos volt, hogy négy nap múlva belehalt. Ekkor tudtuk meg, hogy a felesége babát vár. A baleset ügyében hivatalos vizsgálat is folyt, mely részünkről semmilyen felelősséget nem állapított meg. Az asszony nálunk maradt, és egy egészséges kisfiút szült. A gyerek ott nőtt fel a szemem előtt, az elemi után középiskolába iratkozott, az anyja pedig továbbra is ott dolgozott nálunk. Mivel a középiskola befejezése után a gyerek nem tudott munkát kapni, ő is nálunk maradt dolgozni. Hamarosan udvarolni kezdett egy lánynak, majd néhány hónap múlva bejelentette, hogy meg akar nősülni. Mi vállaltuk a lakodalom költségeit. Nem sokkal az esküvő után meghalt a fiú anyja, a férjem pedig csak ekkor vallotta be nekem, hogy a fiú az ő gyereke. A nő tőle maradt állapotos, a férje sosem tudta teherbe ejteni.

A hír első hallásra sokkolt, de nem tiltakoztam, nem dühöngtem. Végül is jóleső érzéssel töltött el az ajándék: az immár felnőtt gyerek, akit nem én szültem ugyan, de a férjem által hozzám is tartozott, és a szemem előtt vált emberré. A férjem két év múlva meghalt, és sosem mondta el a fiának, hogy ő az apja. Én voltam az, aki a fiatalokkal közöltem az igazságot, és felajánlottam a fiúnak, hogy felnőttként örökbe fogadom. Sok év múlt el azóta, már két felnőtt unokám is van. Egy háztartásban élünk, soha egyetlen rossz szó nem hangzott el köztünk. Én egy elégedett, boldog öregasszony vagyok, akinek meggyőződése, hogy a jóság sosem hal ki.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..