Tavaszról álmodom. Lenge ruhákról, mosolygós arcokról, virágillatról és hasonló dolgokról. Például munkáról, biztos megélhetésről, a teljesítmény és a képesség megbecsüléséről, a nap mosolyáról, a boldog jövőről. (Arról azért mégsem, álmodozzanak róla az utópiahívők!) Álmodom viszont a jelenről. A jelenről is érdemes. A jelenről álmodva elhitethetjük magunkkal, hogy nem is úgy van, ahogy van.
Cselekedni kellene az álmodozás helyett? Csakhogy rég megtanultuk már, megszakadhatunk a munkában és az akarásban, akkor sem jutunk egyről kettőre. Mintha mozdulatlanságra ítéltek volna bennünket, beleragadtunk a zsíros bácskai sárba. Az is lehet, hogy észrevétlenül, valami bűnünk miatt rákléptűvé alakított át bennünket az Isten teremtő ujja. Mintha hátrafelé haladnánk, nem előre, s minél inkább igyekszünk, annál messzebb találjuk Magunkat a kitűzött céltól. Talán találékonyabbnak kellene lennünk? Egészen biztosan. No, de mit tegyen az, akit nem áldott meg a sors ezzel a képességgel? Aki nem tudta rávinni magát a találékonyságra és a nyelvelésre (ebben vagy abban a formában)?
Hogy ne kelljen a bizonytalan jövőre gondolnom, én mostanában inkább a jelenről álmodom. Arról, hogy tavasz van, derűsen süt a nap, bódító virágillat terjeng, mosolygós emberek járnak az utcán. Arról álmodom, hogy egy olyan országban élek, ahol van munkája annak, aki dolgozni szeretne; ahol teljesítmény és képesség alapján értékelnek; ahol nem az a fő kérdés, hogy ki melyik nemzet és melyik párt tagja. Arról álmodom mostanában, hogy egy olyan világban élek, ahol félelemből nem kell a múltját letagadnia az embernek; ahol elégedett lehet a jelenével, hiszen abban ősei teljesítményéhez csatlakozva a saját munkája gyümölcsét is fölismerheti. Egy olyan világról álmodom mostanában, ahol megbecsülik a megbecsülni valót és megvetik a megvetni valót. Egy olyan világ képe lebeg előttem, ahol a jelen, amit hozzájárulása alapján és szabadsága jogán a saját jelenének tekinthet, halálkanyarok nélkül a jövőbe vezeti az embert. A saját jövőjébe, amit nem mások jelölnek ki számára, hanem maga magának. Ez egy olyan jövő volna, amire nem kellene szorongva rágondolnia. A sajátjától miért félne az ember?
Ilyesmiről álmodom én mostanában, amíg föl nem ébredek. Sajnos, álmodni csak addig lehet.