„PUPS? Hogy Szerbiában a nyugdíjasoknak politikai pártjuk van?! Ugye ez valami vicc? Neeem... Hát ilyen nincs!” — hitetlenkedik a Szabadkáról elszármazott, külföldön élő fiatalember. S amikor a PUPS-nak megfelelő magyar betűszót is kimondom — SZENYP —, úgy nevet, hogy a könnye is kicsordul. De tudom még tetézni: a párt elnöke, Jovan Krkobabić a Jugoszláv Királyság idején született 1930-ban. „Amúgy kormányalelnök, és képzeld: munkaügyi(!), foglalkoztatási(!) és szociálisügyi miniszter is.
Az egy dolog, hogy mennyire életszerű éppen rá bízni ezt az ezer sebből vérző tárcát. A másik, ami ennél is durvább: a nyugdíjasok pártjának elnökét lehetetlen elmoccantani funkcióiról, mert nagy a szavazóbázisa...” A fiatalember a hasát fogja a hahotázástól, én meg abbahagyom.
Abbahagyom, mert szorít a torkom. Kínos felismerés hasít belém: annyira belefásul az ember abba a sok őrültségbe, amely ebben az országban körülveszi, hogy végül a legképtelenebb dolgokat is megszokja, elsiklik fölöttük. Nem kapja fel a fejét, nem morog, nem lázad. Belefárad számon tartani a baromságokat. Már nincs ereje elképedni sem úgy igazán mindazon, amit ez a politikának nevezett valami napról napra produkál. Fásultságára és arra, hogy ezáltal a hatalom szempontjából ő is ,,ideális’’ állampolgárrá (birkává) lett, csak ilyenkor döbben rá, amikor egy kívülálló rákérdez egy-két dologra. A SZENYP nyolcvanhárom éves elnökének esete az új munkaügyi törvénnyel — meg a hatalmas munkanélküliség leküzdéséért vívott ádáz harcával — ugyanis csak a jéghegy csúcsa. Annak a Szerbia nevet viselő jéghegynek a csúcsa, amely kilátszik a vízből. Ennek az úszó veszedelemnek a nagyobbik része, hatalmas tömege nem is látható. Pedig annak is minden atomját be- és átszőtte a kór, a politika. Ott van mindenütt, ahol nem kellene. Ott is, ahol a képzettség, szaktudás, rátermettség, kreativitás, munkabírás és lendület kellene, hogy legyen a mérce, nem pedig a párthovatartozás, karrierpolitikusi ambíció, politikai klientúrához való tartozás és a sógor-koma-jóbarát alapú foglalkoztatás. Hogy ennek a negatív szelekciónak a nyomán milyen szánalmas, tragikomikus és botrányos kinevezések születnek a közvállalatok igazgatóinak kinevezésekor, már lerágott csont. Az önkormányzatokban ugyanez a helyzet. Elég megnézni, hogy milyen kádermegoldásokat eszközöltek a haladók (SZHP), miután átvették Újvidék irányítását — a városi ,,miniszterek’’ között általános iskolai végzettségű is van. S ha az ilyesmit valaki szóvá teszi, mindig ugyanazt a választ kapja, bármelyik pártról legyen is szó. Szemrebbenés nélkül állítják: ,,nincsenek szakembereink, jaj, ez a vészes kéderhiány’’...
A minap Ivan Mrkić, Szerbia külügyminisztere erre még egy lapáttal rátett: ,,Ha most falhoz állítanának, és azzal fenyegetnének, hogy végem, ha nem mondom meg, kit javasolnék Szerbia washingtoni nagykövetének, akkor sem tudnék válaszolni a kérdésre.’’ S ha ennyi nem volna elég, még azt is hozzátette: nemcsak Szerbia amerikai nagykövetének a személyére nincs jelöltje, hanem a németországi és a kínai nagykövet személyére sincs! Hatalmas felháborodást keltett a nyilatkozata. Okkal, hiszen a szerbiai diplomácia főnöke ezzel egyesre vizsgázott — éppen diplomáciából. Ha igaz volna, hogy „nincsenek embereink”, akkor sem volna fontos világgá kürtölnie ezt a szégyent, hanem mélyen hallgatnia kellene, és lázasan keresnie a megoldást — de nem igaz. Csakhogy a miniszter úr nem szakmai kvalitások és rátermettség szerint válogat — neki politikai szempontból ,,megbízható káder’’ kell. Annak ellenére is, hogy egy nagykövetnek mindenhol és mindenkor a hazáját, az államot kell képviselnie — és nem az éppen aktuális politikai garnitúrát. Az unióba igyekvő Szerbia külügyminiszterének pedig illene tudnia, hogy az európai diplomáciában mindenki vérprofi...
Szóval: egy újabb felsülés, mely szóra sem volna érdemes, ha nem volna egy pikáns mellékzöngéje is. A politikai söprűvel alaposan kisöpört külügyminisztériumban ugyanis elkezdődött a ,,felfiatalítás’’. Az év elején felvettek néhány fiatal lányt, akik közül az egyik (jó összeköttetések révén jutott be) máris a tanácsosi beosztásig vitte. Sőt: felvételt nyert a diplomatákat képző akadémiára, ahová jó képességű fiatalok évek óta nem jutnak be (nem tudják ugyanis letenni a felvételi vizsgát). A csinos huszonnégy éves Vanja Hadžović néhány hónap leforgása alatt elérte, hogy elinduljon diplomatakarrierje. Hogy valóban csinos, arról bárki meggyőződhet az interneten — egy a férfiak által látogatott, szexi fotókat közlő oldalon. Nem csoda, hogy a külföldi sajtó is felfigyelt rá, s azt írja róla: ez a hölgy ,,a szerb diplomácia titkos fegyvere’’. A honi sajtó? A bulvárnak tetszik a téma. A komolyabb napilapok pedig rezignáltan állapítják meg: Belgrádban immár a diplomácia szilárdnak hitt várát is bevette a turbófolk. Így a fent említett fiatalembernek a következő alkalommal nem azt kell majd megmagyaráznom, hogy mi az a PUPS, hanem azt, hogy mi az a PINK.