Akkoriban szinte minden Szentkút utcai házban volt kisgyerek, akiknek a nagy többsége — kihasználva a víz közelségét — rendszeresen hódolt a halfogás szenvedélyének. Nem kellett nagy szervezkedés vagy unszolás, egyszerűen átfüttyentettünk a szomszédságba, és máris összeállt a csapat. Az esti pecázásokra mindig akadt pajtás, de a barátaim nemigen szerettek hajnalban felkelni. Márpedig az akkori nagy törpeharcsákat csak jóval napfelkelte előtt lehetett horogra csalni. Sokszor ereszkedtem egyedül a harmatos fűben, a lejtős Mosztonga-parton, a kiszemelt vízszakasz felé. Nem emlékszem, hogy féltem volna, de néha egy-egy közelről nagy zajjal felröppenő fácán vagy megugró nyúl igencsak megrettentett egy pillanatra. Azt sem mondhatnám, hogy csend honolt a hajnali tájon, mert a fákról nagy cseppekben hullott az avarra a harmat. Száraz ágak roppantak mögöttem, amire akaratlanul is hátrafordultam. A hajnal közeledtével rázendítettek a madarak is, de ez már egyáltalán nem volt félelmetes. Egy idő után megszoktam a természet hangjait, és nagy biztonsággal simultam bele ebbe a nyugodt környezetbe.

Egy őszi hajnalon, nem sokkal azután, hogy elhelyezkedtem a parton, valami mozgásra lettem figyelmes. Hangfoszlányokat közvetített a víz, majd cigarettaparazsak villantak fel az állomás felől. Mivel földijeimnek soha nem akadt dolguk ilyen korán ezen a partrészen, föltételeztem, hogy vidékiek lehetnek a jövevények. Ez  némi félelmet ébresztett bennem, és feszengve tekingettem a közelgők felé. Szorongásom csak akkor hagyott alább, amikor a korai látogatók mellém értek két puskás katona képében. Azért nem lepődtem meg, mert a szondi (sontai) határban szinte minden ősszel hadgyakorlatokat tartottak, sokszor a régi állomás épületében is tábort rendeztek be a katonák számára. A másik dolog, mely megnyugtatott, az iskolában belénk sulykolt bizalom a „felszabadító” hadsereg és a rendőrség iránt. Hiányos szerbtudásom ellenére váltottunk néhány szót, majd nevetgélve továbbmentek Szentkút irányába. Megkönnyebbülve huppantam vissza a leterített subadarabra, amikor is nagy dörejjel puskalövést adtak le közvetlen közelről. Az biztos, hogy nem a levegőbe lőttek, mert hallottam a nád súrlódását a fejem felett. Hasra vetettem magam, szívem a torkomban dobogott. Néhány másodperc múlva a katonák harsány nevetésbe kezdtek, mely még sokáig hallatszott, ahogy távolodtak. A félelmem egy pillanat alatt dühbe ment át, gyerek létemre is pontosan éreztem, hogy ez nem egy egyszerű tréfa volt, hanem egy végtelenül nagy bunkóság, sőt, már-már egy merényletnek véltem, melyet nemcsak ellenem követtek el, hanem az egész falum ellen.

E kellemetlen esemény után soha többé nem tért vissza a lelkembe a korábbi nyugalom és biztonságérzet.

Persze ennek nem az lett a következménye, hogy akkortól kezdve nem jártam többet horgászni, hanem az, hogy bizalmatlanabb lettem a környezet iránt. Ilyen nyugtalanul és szorongva mentem le a csatornapartra a polgárháború alatt is. Sokszor, amikor késő éjszakáig kívántam horgászni, anyám annyira féltett, hogy velem üldögélte végig az estét, pedig amikor gyerek voltam, ezt sosem tette. Néha azért sikerült rábeszélnem, hogy maradjon otthon, pihenje ki magát. Egy ilyen alkalommal ismétlődött meg az a fiatalkori, kellemetlen kaland. 

Már virradni kezdett a vízparton, a hátam mögül kibújtak a nap első halvány sugarai. Vukovár felől szüntelen puskaropogás hallatszott, gránátok robbantak, ágyúdörgés morajlott végig a tájon. Lehetetlen volt hozzászokni e hangokhoz, újra és újra beleborzongtam, felkaptam a fejem egy-egy nagyobb robajra. A víz felerősítette a hangot, úgy tűnt, mintha a falu alatt háborúznának. Összehúztam magam, és megkíséreltem a halfogásra összpontosítani. Szinte a semmiből termett mögöttem két elhanyagolt külsejű fegyveres. Katonának nem nevezném őket, mert szedett-vedett ruhájukból csak a partizánsapkájuk hasonlított valamire. Hónapok óta  nem borotválkoztak, nem fürödtek (ezt a szagukból következtettem ki). A zsákmányom iránt érdeklődtek, a csatorna halállományáról kérdeztek. Nem mondtam nekik semmi biztatót, a hozzájuk hasonló, tarka ruhás, terepjárós „halászok” csak apróhalakat hagytak. Látszólag befejezték a kérdezgetést, és a legnagyobb megnyugvásomra elmentek. Aztán ismét meghallottam az egyszer már átélt dörrenést. Csakhogy most a víz felől ért a „merénylet”, a kézigránát keltette robbanás hatására felröppenő vízcseppek csaptak arcon. A támadók a vizet kémlelték, de a gránát csak egy-két satnya küszt hozott fel. Sápadtan törölgettem az ábrázatomat, miközben a már korábbról ismert durva, fuldokló röhögés hallatszott mind távolabbról és távolabbról.
Megszégyenülten, tehetetlen dühvel a lelkemben csomagoltam össze. Éreztem és tudtam, hogy ez a második eset egy életre megkeserítette az ottani horgászataim édes emlékét. Ismételten tudatosult bennem, hogy ez a támadás nemcsak a szeretett vizünk ellen történt, hanem az egész szülőföldem ellen is, ami azóta be is bizonyosodott.