Egy bácskai falucska egyik takaros házának eperfája alatt beszélgettünk. A kiindulópont az volt, hogy ő 1917-ben született, tehát már 89 éves, de még mindig több viccet tud fejből, mint én. Ő mesélte, illetve idézte fel azt a viccet is, amely szerint az ungvári kereskedő élete során három országot cserélt, miközben ki sem mozdult szülővárosából. És ekkor egyszeriben elkomolyodtunk, és elkezdtünk számolni. Ő tehát 1917-ben született, az Osztrák-Magyar Monarchiában, és miközben ki sem mozdult ebből a bácskai faluból, a következő országok állampolgára volt. Tehát: az Osztrák-Magyar Monarchia, majd sorozatban tovább a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, a királyi Jugoszlávia, Horthy Magyarországa, Tito Jugoszláviája, majd az úgynevezett kis Jugoszlávia, Szerbia és Montenegró, végül Szerbia, Montenegró nélkül. Kissé kesernyésen mosolyogva számoltuk össze, hogy ez bizony nem kevesebb mint nyolc ország, nem egész 90 év alatt.
Miközben a faluból ki sem mozdult. Közben csak a határokat húzták, előtte, mögötte rajta keresztül. De később már csak az ország nevét változtatták és természetesen az államfők és a fővezérek nevei változtak. Sőt, még azt is megállapítottuk, hogy a mai 68-70 évesek is 5-6 országot éltek túl, ha itt születtek és itt maradtak Vajdaságban: a Jugoszláv Királyságot, Horthy Magyarországát, Tito Jugoszláviját, majd a kis Jugoszláviát, valamint Szerbia és Montenegrót, hogy tovább ne fokozzuk, mert még a független Kosovóig és Vajdaságig jutnánk...
És itt váratlanul abbahagytuk a viccmesélést, az ungvári zsidó kereskedő esetét, pedig egyáltalán nem tartottuk nevetségesnek. Mert ha jobban belegondolunk, bizony sok és nagy megpróbáltatás ez egy ember számára, különösen, ha belefoglaljuk még az első és a második világháborút meg a délszláv testvérháborút, a század- és az ezredforduló szívet-lelket remegtető eseményét. Bizony ki kellett ezt bírni, nemcsak örömmel, hanem bánattal is - jegyezte meg 89 éves beszélgetőtársam, aki nem mulasztotta el megjegyezni, hogy ezek szerint Titót is túlélte. Mindezt azonban ki lehetett bírni, mondta - és magára mutatott. Azt viszont már közösen sem tudtuk eldönteni, hogy mindez öröm és szerencse-e számára vagy szomorú tragédia. Nem tagadta, hogy voltak szép pillanatai is ebben a csúf életben. És mivel - közben rám kacsintott - sejtette, hogy nem politikai eseményekről volt szó.
Aztán váratlanul felállt, és a szobából két könyvecskét hozott ki, egy kéket és egy zöldet. Az első a jugoszláv útlevél, a másik a magyarigazolvány. A maga nemében mindkét okmány egyedülálló, nem mindennapi és párját ritkító. Az első, egy már nem létező ország útlevele, amellyel mégis lehet utazni. A magyarigazolvánnyal viszont csak utazni lehet, de csak az anyaországi vasutasok és buszsofőrök tisztelegnek előtte.
Ez maradt volna az elviharzott 7-8 országból, az elmúlt 8-9 évtized viharából? A jelek szerint - ez. És maradt talán a mi hűségünk szülőfalunkhoz, ha már gyakorta változó ,,anyaországaink' általában, hűtlenül elhagytak bennünket.