A nemzeti ünnepünk alkalmából odaítélt elismerést szeptember 20-án vette át Magyarország szabadkai főkonzulátusán. A rangos kitüntetés kapcsán adott interjút lapunknak.

* Hogyan és mikor döntötte el, hogy a papi szolgálatot választja, és hogyan alakult a pályája?

— Vallásos családban nőttem fel, ahol a hit mélyen gyökerezett mindennapjainkban. Az Istennel való kapcsolat mindig elsődleges volt, nemcsak a templomba járás szintjén, hanem a mindennapi életünkben is. Eredetileg jogi pályára készültem, és két évet végeztem el az újvidéki jogi karon. A papi hivatás gondolata már korábban is foglalkoztatott, de ezekben az években az ifjúsági hittanok alkalmával erősödött meg bennem a papi hivatás iránti elköteleződés. Az ifjúsági hittant ft. Huzsvár László plébános vezette, aki később a Nagybecskereki Egyházmegye első megyés püspöke lett. Ezek az alkalmak sokat segítettek abban, hogy elmélyítsem a hitemet. Döntésem, hogy a papi pályára lépek, váratlan volt a családom és környezetem számára. Msgr. Zvekanović Mátyás püspök Zágrábba küldött teológiai tanulmányokra, ahol hat évet töltöttem a teológiai karon. Ez az időszak nemcsak a tanulásról szólt, hanem egyfajta belső formációról is, mely megerősített abban, hogy készen állok a papi hivatás vállalására. A tanulmányok alatt el kellett fogadni a papi életmóddal járó áldozatokat, a családról, a házasságról és az egyéni karrierről való lemondást, annak szolgálatára, hogy Jézus Krisztus örömhírét hirdessük. Szentelésem 1989. február 5-én, a tervezettnél korábban történt meg, mivel községünk plébánosa súlyosan megbetegedett, és az egyházmegyének szüksége volt kisegítő papra. A püspök atya hazahívott, és diakónussá szentelt, majd hamarosan pappá, és Adára kerültem, ahol káplánként szolgáltam, és a kisebb településekre, így Törökfalura és Völgypartra is kijártam miséket tartani. Ada után Szabadkára kerültem, ahol tizenegy hónapot töltöttem káplánként. Ez az időszak életem egyik legszebb szakasza volt, itt újjászerveztük az ifjúsági hittant, mely egyre növekvő létszámmal működött. Ebben az időszakban megismerkedtem a karizmatikus megújulással, zarándoklatokat szerveztünk Taizébe, Rómába és Međugorjéba, melyek sok fiatalt inspiráltak, és közülük néhányan papként folytatták az életüket. Szabadka után Horgosra helyeztek, ahol tizennyolc éven át szolgáltam. Itt különösen fontos volt a közösségépítés. Időközben elindult a Teológiai Katekétikai Intézet, ahol előbb liturgikát, ma pedig dogmatikát tanítok. Horgosról tizenhat hitoktató végezte el a támogatásommal az intézet főiskolai szintű fokozatát. Ezután Szabadkára kerültem a Szent György-templomba, ami ismét új kihívásokat hozott, a kétnyelvű közösség megélését. Magyarkanizsán a Szent Őrangyalok-plébánián 2021 óta szolgálok.

* Hogyan tekint vissza azokra a tevékenységekre, amelyek az elismerést eredményezték önnek?

— Pályafutásom során volt egy kiemelkedő lelki vezetőm, aki meghatározó hatással volt rám, ő pedig Msgr. Huzsvár László nagybecskereki püspök atya. Vele nemcsak papi és lelki vezetői kapcsolat, hanem mély barátság is kialakult. Nagyszerű szervező volt, ő tanított meg arra, hogy mindig nyitott legyek mások felé. Személye példaértékű volt, különösen a hit közvetítésében. Sajtóapostolként létrehozta a Hitélet című folyóiratot és a hitéleti imakönyvet. Ezek az egész Kárpát-medencei magyarság lelki életét gazdagították. A püspök atya sugallta számomra azt a felismerést is, hogy a közösségi kapcsolatok mennyire fontosak. Ennek szellemében építettem ki kapcsolatokat a helyi közéleti szereplőkkel, így a Vajdasági Magyar Szövetséggel és Pásztor Istvánnal is, akivel szinte baráti kapcsolatot ápoltunk, és aki minden tervünk megvalósításában támogatott bennünket, ami segítette a helyi egyházi és közösségi élet fejlődését. És talán ez vezetett oda, hogy Pásztor Bálint úr úgy döntött, felterjeszt erre a kitüntetésre. Nagyon meglepett vele, el is kellett gondolkodnom rajta, mivel soha nem az elismerés motivált. Mindig az vezetett a papi életemben, hogy ha csak egy lelket is meg tudok menteni Isten országának, akkor már nem volt hiába az, hogy pappá lettem. Kiemelten fontosnak tartottam a házassági előkészítőket, a családokkal való foglalkozásokat, a hitoktatás mellett pedig az idősek látogatását is. Horgoson pedig elődöm, Msgr. Pénzes János püspök atya fölfejlesztette a házszenteléseket, ezer háznál is többet látogatott meg évente. Amikor én a háború idején odakerültem, sok fiatal férfit elvittek, és a családok magukra maradtak. A házszentelések alkalmával meghallgattam panaszaikat, és a személyes találkozás révén ismerhettem meg igazán a híveket. A látogatások száma az évek során egyre nőtt, a végén 1400 házon fölül volt, és ez nem volt egyszerű dolog. A legfontosabb számomra tehát, hogy nyitott maradjak mindenki felé, és minél több emberhez eljuttassam az evangélium üzenetét.

* Melyek azok a kihívások, amelyekkel szembesül, és hogyan kezeli őket?

— A mai világban az egyház kihívása, hogy támogassa az embereket abban, hogy emberibb életet éljenek, ne csupán a technológia és a virtuális világ uralja őket. Az egyház nem uralkodni akar, hanem segíteni abban, hogy az emberek felismerjék az élet szépségét és a lelki szükségleteiket. Az online kapcsolatok sokszor személytelenek, ezért a személyes találkozások fontossága felértékelődik. Ferenc pápa szinodalitásra való felhívása arra ösztönöz, hogy mindenki véleményét meghallgassuk, mert a párbeszéd gyakran hozhat megoldást a problémákra. Beszélgessünk, hallgassuk meg a legegyszerűbb embernek is a véleményét: meghallgatod, beszélgetsz vele, egészen máshogy ismered meg és látod meg az életét, gondjait. Ha tudsz, akkor segítesz. Sokszor már az is segít, hogy meghallgattad, mert a párbeszéd során az ember gyakran saját maga oldja meg a problémáit, ha van valaki, akinek ki tudja mondani, és aki meghallgatja. A lelkipásztorkodás számomra is ebben a személyes kapcsolatépítésben nyilvánul meg. Ferenc pápa tanításai segítenek most, amikor már hatvan felett járok, hogy felismerjem, hogyan éljem meg papi szolgálatomat ebben a gyorsan változó világban.

* Milyen hatása van a Mária Rádiónak a helyi magyar közösségre?

— A Mária Rádióval már csaknem húsz éve kapcsolatban vagyok, az elmúlt tíz évben pedig jelentős változások történtek az intézmény szerkezetében. Kezdetben egy egységes szerbiai Mária Rádió működött horvát túlsúllyal, és a magyar szerkesztőséget egyetlen személy, Petri Erika vezette. A rádió elsődleges missziója az imádság: naponta négy alkalommal rózsafüzért mondanak, emellett szentmisét is közvetítenek. Célja, hogy Krisztus lelkületében vezessen mindenkit, legyen az fiatal, idős, beteg vagy kereső. Amikor tíz évvel ezelőtt létrejött a külön működő magyar és horvát nyelvű szerkesztőség, megalakítottuk a Mária Rádiónkért Egyesületet, melyet azóta is Bálint Ágota vezet. Rendszeresen szervezünk személyes találkozókat, melyek lehetőséget adnak arra, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljünk a közösséggel. A Mária Rádió nemzetközi médiahálózat, mely negyvenegy éve indult Olaszországban, ma pedig 85 országban működik 95 szerkesztőséggel. Tizenhat éve műsorigazgatok, mindeközben pedig plébánosi feladataimat is ellátom. Itt a paphiány miatt kell egyszerre több tisztséget ellátni, Magyarországon, Erdélyben és Felvidéken is van külön pap erre a feladatra. Ma a világon négy magyar Mária Rádió működik. Amikor mi anyagi nehézségekkel szembesültünk, és segítségre volt szükségünk, akkor elmentem az anyaországi Mária Rádióhoz, és megkerestem Szabó Tamást, a rádió elnökét, aki egyúttal az első demokratikus polgári kormány államtitkára is volt. Ő megszervezte, hogy az erdélyiekkel együtt asztalhoz üljünk, és megbeszéljük, hogyan tudna támogatni bennünket az anyaország. Mi csupán a működési költségek egyharmadát tudjuk előteremteni, ezért az itteni világi vezetők, különösen az MNT és a VMSZ segítségével, valamint a magyar kormány támogatásának köszönhetően vagyunk képesek továbbra is működni.

* Hogyan látja, az egyház mennyire tudja erősíteni a vajdasági magyar közösségben az összetartozás érzését?

— Az egyháznak mindenhol, így a mi térségünkben is fontos küldetése van, mert aki hisz Istenben, az hisz a család fontosságában is, és értékeli gyökereit, kultúráját. A család a legfontosabb közösség, és aki ezt megérti, azt is érti, hogy benne van az egyház és a közösség iránti elhivatottság. Az egyház arra hívja a közösségért működőket, hogy ne csak önmaguk dicsőségéért cselekedjenek. Fontos a megélhetés megteremtése, de a közösségért dolgozók tiszteletet érdemelnek. Mindig tisztelettel fordultam a politikai vezetők, akár az MNT, akár a VMSZ vagy más közösségépítők felé, mert úgy látom, hogy ők sem csak feladatot látnak el, hanem szolgálják nemzetünket. Ez odaadást és tiszteletet igényel, ami kölcsönösen erősít bennünket. Mindannyian a Jóistentől kapjuk az erőt a feladataink teljesítéséhez, és a legszebb, amikor a munkánk gyümölcse másokon keresztül tekint ránk vissza. A legfontosabbnak tehát a családok megerősítését és közösségünk összefogását tartom. Fontos, hogy tiszteljük és értékeljük egymás munkáját. Krisztus tanítása szerint nem önmagunkért élünk. Mindaz, amit teszünk, az mindannyiunknak az érdeke, fölemel és megnemesít bennünket. Csak összekapaszkodva maradhatunk meg, hivatásunktól függetlenül. Érezzük meg, mennyire fontos az, hogy egységben legyünk egymással, és ez az egység, a kölcsönös tisztelet, a megbecsülés, az értékelés tart meg bennünket itt ebben a térségben, amelyben élünk.