A Kuzmanović család generációk óta él szőlőtermesztésből, egykoron pedig a borkészítés is jelentős bevételt hozott. Régen nem is volt más errefelé, csak szőlő és bor, aztán a mezőgazdasági földterületek vették át a szőlőtőkék helyét, a II. világháború utáni időszakhoz viszonyítva jó, ha a szőlősök 30 százaléka megmaradt, hiszen szinte lehetetlen nagy területen szőlőt művelni, ha valaki nem nagygazda — meséli a családfő.

— Dédapám, nagyapám, apám és én is ezzel foglalkozunk, ehhez értünk igazán — mondja Jovan Kuzmanović okleveles gyümölcs- és szőlőtermesztő mérnök. Boraival, pálinkáival már számos díjat nyert az Újvidéki Mezőgazdasági Vásáron, palackozott nedűit mégsem tudja az itthoni vendéglőkben, éttermekben értékesíteni. — Nem nekem való ez, nem vagyok könyöklős fajta, ez egy nagyon zárt piac, állandóan jelen kell lenni, udvarolni pincéreknek, tulajdonosoknak, kedvezményeket, ajándékokat adni.

A megmaradt szőlőskertek többsége mágnások kezébe került, kevés erre az őstermelő, a két kezünkön megszámolhatnánk a kis, családi vállalkozásokat — állapítja meg. Nem panaszkodik, tényeket mond, és sorolja is, ki mindenki vásárolt vagy telepített az egyetlen vajdasági hegyvidékre szőlőst, de megbeszéltük, hogy a névsor köztünk marad. A pincéjében egy 1903-ból származó, óriási fahordót is őriz, ez arra enged következtetni, hogy nem az egy évvel korábban született dédapja alapította a pincészetet, viszont írásos nyomát nem találta annak, hogy kitől ered a családi gazdaság. — Egykor jóval nagyobb birtokon gazdálkodott a család, nekem már csak 2 hektárom van. Kétszer, két és félszer nagyobb terület volt a miénk, de szántóföld és gyümölcsös lett belőle az idők során. 30 000 liter bort is termeltünk a régi szép időkben, én a mostani területről 10—15 000 litert tudnék, ám a termés jelentős részét borszőlőként értékesítem, és csak saját szükségletre készül bor, nagyon kis mennyiségben pedig házi eladásra.

A borászati vállalkozásomat is becsuktam, most már csak szőlőtermesztő vagyok hivatalosan. Ennek egyik oka, hogy meghalt a fivérem, aki a családi vállalkozásnak ezt a részét vezette, másrészt viszont, mint már említettem, egyszerűen nem vagyok az a típus, aki ezzel eredményesen foglalkozhat, és az is megerősített ebben a döntésben, hogy mindannyiunkra ugyanazok az előírások, törvények vonatkoznak, termeljen az ember 5 vagy 500 000 liter bort. Számomra ez teljesen érthetetlen! Nem szeretek papírmunkával foglalkozni, ennek ellenére elvégeztem a kötelező HACCP nemzetközi élelmiszerbiztonsági rendszer bevezetését és működtetését, ám mindvégig úgy éreztem, nem lehetek ugyanolyan szinten, és nem eshetek olyan elbírálás, szabályozás alá, mint a nagy szőlős- és borgazdák. Végül úgy döntöttem, ha az állam nincs tekintettel a kistermelők helyzetére, akkor egyszerűen befejezem a tevékenységemnek ezt a részét. Maradt tehát a szőlőtermesztés, bevételeim egy részét ez adja.

Emellett baracktermesztéssel és mezőgazdasággal foglalkozom. Az egyik évben az egyik kifizetődőbb, a másikban a másik. Sokáig azt gondoltam, hogy az egyik mellett végül elkötelezem magam, ez azonban nagyon bizonytalan helyzetet eredményezne. Egyrészt a termés mennyiségét és minőségét nagymértékben befolyásolja az időjárás, másrészt az értékesítés ugyanolyan meghatározó. Ha nincs kinek eladni, hiába termett bőségesen bármi. Én évek óta egy helyre adom el a szőlő 90 százalékát — ez az első év, hogy bár hamarosan kezdődik a szüret, még nem tudom, mi lesz a fürtök sorsa. Hívtam ugyan a napokban a felvásárlót, ám konkrét választ nem kaptam tőle. Korábban két-három hónappal a szüret előtt már megegyeztünk. De mindegy, ha neki nem kell, találok mást. Lehet, hogy nem tudom egyben értékesíteni, négy-öt vagy akár ennél több helyen sikerül majd eladnom a termést, de megoldom, ebben biztos vagyok.

A világhírű chardonnay és a helyi neoplanta, valamint némi, 300 tőke hamburgi szőlő terem a Kuzmanović-birtokon. Jovan az idén 1000 tő szőlőt ültetett, hogy pótolja a keletkezett hiányt. Azt mondja, egyre nehezebb idénymunkást találni, egymaga viszont nem győzi. Édesanyja már idős, a feleségének van állandó munkahelye, ennek ellenére sokat segít neki, középiskolás fiukat pedig egyelőre nem igazán érdekli a szőlőtermesztés. Az idénymunkások többsége nő, egyre kevesebb fiatal vállal ilyesmit — teszi hozzá.

— Csak a permetezés van gépesítve nálunk, minden mást kézzel végzünk. Biotermesztésről a szőlő esetében nem beszélhetünk, szinte lehetetlen, avagy óriási munkát igényel, ami viszont nagyon felverné az árakat. Egyébként az organikus termesztés itthoni arányaira egy jó adag szkepticizmussal tekintek, hogy pontosabb legyek, ez is egy hatalmas átverés, tisztelet a kivételnek.

A borszőlő ára évek óta szinte változatlan, fajtától függően a felvásárlók 50–60 dinárt fizetnek kilójáért. A csemegeszőlő ára már nem ennyire kiszámítható, a korai fajták többet érnek, aztán ha elérkezik a szezonja, akár 20 százalékot is eshet az ára.

A szerémségi borszőlők titka a tengerszint feletti magasság, a föld struktúrája, a Nap és a Duna együtt, azaz a mikroklíma, mely a Fruška gora két oldalán sem egyforma. Az idén nagyon jónak mondható a szőlőtermés a Tarcalon.

A beszélgetés végén vendéglátónk körbevezetett bennünket a családi ház pincéjében, ahol a régi farhordókkal szemben korszerű, kiváló minőségű, rozsdamentes, pikkelyezett felületű, inox bortartályok sorakoznak. Megcsodáltuk a palackozott nedűket, majd a közeli Bánmonostor felé vettük az irányt, hogy a családi szőlősbirtok szépségében gyönyörködhessünk, és bár még nem ért tökéletesre, a híres neoplantát is megkóstoltuk. Egy tökéletes pillanat volt ez a késő nyár kora délutáni napfényében tündöklő Tarcalon.