Trianon évfordulójára
Jelentem: Rúzsa Magdolna, ez a törékeny kishegyesi lány ,,légiesítette' a szigorú trianoni határokat. Átjárhatóvá tette őket. Amíg énekelt, egészen megfeledkeztünk róla, hogy közénk feszülnek. Sikerült neki, ami 1920. június 4-e óta egyetlen magyar államférfinak, politikusnak sem. Pedig sokan megpróbálták: így is, úgy is, jól is, rosszul is. Mit mondjak: nem igazán ment. Mi délvidéki magyarok ezért tartunk most ott, ahol tartunk: önhibánkon kívül a mind magányosabbá váló Szerbia sötétzárkájában senyvedünk.
Rúzsa Magdinak most sikerült. Ha csak néhány hónapnyi kurta időre is, határokon átívelő varázslatos hangjával megvalósította Illyés Gyula még 1938-ban versben felvázolt nemzetstratégiáját, a haza a magasban soha el nem évülő gondolatát. Megvalósította úgy, hogy a rontást ránk hozó dölyfös és buta nagyhatalmak, a még dölyfösebb és még butább utódállamok magukat mindenhatónak vélő vezérei ezt még csak észre sem vették. Nem cseréltek egymással sunyi jegyzékeket, nem próbáltak ellenünk újabb kisantantot létrehozni. Pedig amíg Magdi énekelt, újra együtt volt a nemzet. Együtt, mint már nagyon régen nem. Érkeztek a támogató sms-ek, telefonhívások, levelek, remegő biztatások a Délvidékről, Muravidékről, a Drávaszögből, érkeztek Erdélyből, a Felvidékről, Kárpátaljáról, érkeztek a Nyugat-Európában élő magyaroktól, érkeztek még a tengerentúlról és az időnként mostohaként viselkedő anyaországból is. S megérdemelt győzelme után jöttek a megkönnyebbült, a felszabadult gratulációk, tetszésnyilvánítások. Magdi éneklése megszabadított bennünket a gonosztól. Felszabadult a határokon túlra kényszerített magyarság. Érünk mi annyit, mondogattuk itt is, ott is, mint ezek itt körülöttünk, akik annyiszor megaláztak, semmibe vettek bennünket, érünk annyit, mint azok odaát, akik annyiszor kitagadtak, magunkra hagytak minket - talán még többet is...
A Magyarország határain túlra kényszerítettek hosszú idő után ismét felemelhették a fejüket: Rúzsa Magdi látványos diadala visszaadta alaposan megtépázott önbecsülésünket.
Most tudnunk kell élni ezzel a kegyelmi pillanattal. Jó, hogy a kishegyesi lány győzelme a trianoni gyásznap évfordulójának közelében született. A Magyar Nemzeti Tanács jeles napjaink meghatározásakor hivatalosan nem tette gyásznappá június 4-ét, a trianoni békediktátum aláírásának dátumát, nehogy megbántsa vele az utódállam többségi nemzetének érzékenységét - Úristen, hányszor, de hányszor voltunk tekintettel bekebelezőink érzékenységére! -, mi azonban emlékezzünk csak bátran erre a napra. Mint legtöbb bajunk - kirekesztettségünk, megaláztatásaink, peremre szorulásunk, túszlétünk - egyik fő okozójára, ugyanakkor mint tartásunk, különbözőségünk, tehetségünk forrására is. S ha már 1920. június 4-én világ szégyenére megesett velünk a gyalázat, ami megesett, s változtatni úgysem tudunk rajta, összpontosítsunk erre az utóbbira. Vegyük számba ezen a napon, hogy mi mindent értünk el az elmúlt nyolcvanhat esztendőben, kirekesztettségünk több emberöltőnyi ideje alatt - sokszor kizárólag a magunk erejéből, egészen magunkra hagyva -, hány jeles embert adtunk a nemzetnek, a világnak. Mi magyarok ott Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában, Ausztriában, Horvátországban, Szlovéniában, s itt Szerbiában... Első királyunk egykori tágas birtokán, a Magyar Szent Korona oltalmában.
VALAKI akarhatta, hogy ami velünk történt, az így történjék. Hogy a záporozó sorscsapások ellenére mi még mindig legyünk. S hogy ne csak legyünk, hanem alkossunk, teremtsünk is közben: ki-ki tegye a dolgát a maga őrhelyén.
Jelentem: a haza a magasban ,,működik'. Jobban is tán, mint ez a másik haza (hazák?) itt lenn a porban. Rúzsa Magdolna megjelenése és diadala erre is ráirányította a figyelmünket. S amíg az a haza ott fönn megvan, addig itt lenn is van remény...
Erre gondoljunk 2006. június 4-én, a trianoni tragédia évfordulóján.
S ne arra, hogy számunkra e gyásznapon minden elveszett.