— A felkérés Szakály József plébános úrtól érkezett — kezdi Imre. — Az elképzelés az volt, hogy az ausztriai Feldbachból 2015-ben kapott harangoknak egy tornyot építünk. Amikor a terv elkészült, és megnéztük a számlát, rájöttünk, hetvenezer „okunk” van arra, hogy lemondjunk erről a projektumról. Így hát a szegény harangok ott álltak a templom udvarán, én pedig letakartam őket, hogy ne rozsdásodjanak, hiszen acélból készültek. Aztán a plébános úr garázsában voltak, de amikor kiderült, hogy az eredeti tervből belátható időn belül semmi sem lesz, a plébános úr elkezdte sajnálni az autóját. Ekkor kérdezte meg, hogy ha már gépészmérnök vagyok, nem tudnék-e csinálni valamilyen tartószerkezetet ezeknek a harangoknak. Legalább addig, amíg a tervezett torony el nem készül. Hát így kezdtem el dolgozni az ügyön.

* Hogyan „születik” egy ilyen tartószerkezet?

N. I.: — A tavalyi tengerparti nyaraláson kezdtem el a tervezést, novemberre meg is lettek a rajzok. Vagy ötvenet készítettem, úgyhogy minden le van definiálva. Tanár vagyok, ezt nagyon szeretem, de egészen más dolog, amikor az ember a saját talaján mozog. Nagyon élveztem a tervezést. Fontos szempont volt, hogy a kész állvány hasznos és esztétikus is legyen. Amikor a tervek elkészültek, még mindig nem tudtuk, honnan lesz pénz a megvalósításra. Ilyen tekintetben a plébános úr egy nagyon jó képességű fiatalember. Addig-addig ügyeskedett, mígnem végül talált befektetőket, támogatókat, akik szívesen vállalták a segítségnyújtást. Kifizették a számlákat, cserébe pedig felkerült a nevük az állványra, két réztáblára. Az év elején került sor az első találkozásra a kivitelezőkkel. Sikeres volt az együttműködés, és a végeredmény is szép lett.

* Milyen érzés volt először látni az elkészült harangszerkezetet? Izgalommal vagy inkább aggodalommal töltötte el?

N. I.: — A szerkezet túl van méretezve, akár kétszer ennyit súlyt is elbírna. Kisebb vasakkal is megoldhattam volna, de úgy nem lett volna ilyen szép.

S. J.: — Nem lehetett előre tudni, hogyan fog viselkedni a rendszer, illetve hogyan fognak szólni a harangok, amikor teljes lendületben lesznek. Ezért hatalmas élmény volt, amikor először felcsendültek. A finomhangolás egyébként még csak ezután következett. Sajnos nagyon kevés idő állt rendelkezésre, és szinte az utolsó napig folytak a munkálatok, hiszen a harangszentelési ceremónia időpontját már korábban meghatározták, úgyhogy addigra mindennel készen kellett lennünk...

N. I.: — Amikor megkerestem Jánost a kéréssel, hogy kellene egy vezérlés a három haranghoz, és megkérdeztem, hogyan függesszem fel a harangokat ahhoz, hogy a vezérlés működjön, ő azt válaszolta: úgy, hogy a nehézségüktől függetlenül, akár egy kézzel is meg lehessen őket lendíteni, kondítani. A legnagyobb harang két és fél tonnás, mondanom sem kell, nem volt egyszerű a feladat. Tömegközéppontot számolgattam, hogy tudjam, hova szereljem a csapágyakat. Amikor a harang felkerült a helyére, odaléptem hozzá, majd kipróbáltam. És működött! Ez a szakma szépsége, hogy az ember a matematika segítségével ki tudja számítani, mit is szeretne elérni.

* Nehéz feladat volt?

N. I.: — Ebben a munkában nem a dokumentáció elkészítése a legnehezebb, az „szakma”. Március 18-án kezdtük el az építést. Amikor meghozták a vasakat, akkor láttam először a terveim gyakorlati megvalósulását. Az emberek munkájának koordinálása, bizony, kemény feladat. Mindennek ott kell lennie a helyén, jól kell állnia, és ami a legfontosabb: ki kell zárni a személyi sérülés lehetőségét. Amikor beemeléskor az egyik „emberem” fönt ült a két és fél tonnás harang jármán, az emelő nem bírta el egyszerre a jármot is, meg a harangot is. Ezért az egyik emelővel felemeltük a jármot, a másikkal pedig aláemeltük a harangot. Eközben az ember vígan ült a jármon, a két és fél tonnás óriást pedig egy harminccentis csavarral függesztettük fel... Megfogadtam magamban, hogy ha nem történik baj, elmondok egy imát. Nem lett baj. Nagyon nagy felelősség volt. A gyerekeknek is mindig ezt tanítom az iskolában: akármit is csinálnak, azt mindig alá kell írniuk. Ha, ne adj’ isten, valaki megsérül munka közben, annak az lesz a következménye, hogy már nem fognak bennük megbízni, munka nélkül maradnak. Bevallom, én nagyon aggódtam az építkezés során.

S. J.: — A harangok vezérlése egy igazán érdekes mechatronikai kihívás. Igaz, nem ez volt az első ilyen megbízásom, de az ilyen jellegű feladatok mégis mindig egyediek. Ebben az esetben három különböző méretű acélharangot kellett vezérelni. Ennek függvényében egy olyan rendszert kellett tervezni, amely képes különböző méretű és tömegű harangokat is kezelni. Megoldásként egy többprocesszoros rendszer tervezésének és kivitelezésének lehetősége merült fel. Érzékelőkkel kell követni a harang pozícióját, haladási irányát és sebességét, majd a megfelelő pillanatban jelezni a meghajtóknak, hogy mikor engedélyezett a meghajtás, és mikor nem — persze mindeközben követve a harang dinamikáját. És nem utolsósorban a biztonsági mechanizmusokra is ügyelni kell. Valóban nagy feladat volt, de az a tudat, hogy a munka eredménye nemes célt szolgál, megtiszteltetés volt számomra.

* Miután befejeződik egy ilyen projektum, általában elég gyorsan megérkeznek az első vélemények, esetleg kritikák is. Önök kaptak visszajelzéseket?

S. J.: — Többnyire kedvező visszajelzések érkeztek, ami természetesen jólesik. Persze volt olyan vélemény is, hogy inkább a hagyományos, analóg technikákat kellene alkalmazni, de úgy gondolom, a körülményeknek megfelelő és optimális megoldást választottuk. Az pedig külön élmény, hogy otthonról nap mint nap hallhatom a harangokat „munka közben”.

N. I.: — Én azt tapasztalom, hogy még otthon is, amikor például a kerítést festem, mindig van olyan — akár vadidegen — ember, aki odajön, és elmondja, szerinte hogyan kellene... Én mindig meghallgatom a tanácsokat, mert senkit sem akarok megsérteni, viszont a harangot illetően egyáltalán nem voltak rosszak a kapott tanácsok. Csak hát addigra már elkészült a terv, és ahhoz kellett tartanom magam, különben nagy lett volna a kockázat. A visszajelzések többnyire pozitívak, hiszen a tartószerkezet szép, színes. Jelen pillanatban ezek a harangok úgy működnek, hogy a motor egy oldalra húzza meg őket, aztán pedig a tehetetlenség törvénye alapján a saját súlyuk lendíti őket vissza. A Szent László-harangnál, mely a legnagyobb, ez nem baj, mert ellensúly van a nyelvében, szépen szól. A kicsi, a féltonnás Mária-harang nyelve elég könnyű, úgyhogy az is szépen ver. A középső harangnak pedig, mely egyébként a legtöbbet „dolgozik”, hiszen mindig az veri a delet, olyan nehéz a nyelve, hogy az egyik oldal erősebben ver. A plébános úr — aki egyébként orgonaművésznek készült, és kifinomult a hallása — ezt szóvá is tette. Próbáltuk állítgatni a harangot, de egyelőre nem sok javulást sikerült elérnünk. Természetesen erre is van megoldás: egy olyan vezérlőszerkezet, amely mindkét oldalra húzza a harangot, csakhogy ez is pénzbe kerül, ez pedig mindig problémás téma. Jelenleg a kerítésen dolgozunk, mely nagyon fontos, de az átadásra sajnos nem készült el. A harangok délben maguktól szólalnak meg, a vezérlés automatára van állítva. Ha, ne adj’ isten, a közelükbe megy egy gyerek, és egy harang megüti, akkor súlyos sérüléseket is szenvedhet. Ezért körbekerítjük a tartószerkezetet, így bárki biztonságosan élvezheti a harangok zúgását, akár egészen közelről is.