1999 őszén összeverbuválódott egy csapat, melynek tagjai megelégelték, hogy tiszteletdíjas munkatársak, illetve munkanélküliek legyenek. Egyikük azzal az ötlettel állt elő, hogy alapítsanak rádiót. Az elgondolást továbbfejlesztve a falusi rádió mellett döntöttek, mivel Szabadkán abban az időben tizennégy adó működött. Így jött létre a hajdújárási Rádió 90, mely a napokban ünnepelte fennállásának 13. évfordulóját.

— Kísérleti adással indultunk — kezdte a történetet Csőke László, a Rádió 90 vezetője. — Az akkori Szabadkai Rádiótól kaptunk egy régi, legalább két évtizedes adót, és eleinte az volt a feladatunk, hogy átjátsszuk az ő adásukat, a vörösfalui tornyot ugyanis lebombázták.

Saját műsorral 2000. november 14-én, reggel nyolc órakor indultunk. Az alapötlet az volt, hogy mulatós rádiót működtetünk, melyben szól a zene, a zenés üdvözletek, de másként alakult. Sorra kerestek fel minket a helyi közösségek, a civilszervezetek és a földművesek egyesülete. Valamennyien teret akartak, hallatni szerették volna a hangjukat. Minden igénynek igyekeztünk eleget tenni. A csapatunk 35 fősre duzzadt, reggel héttől este hétig keményen dolgoztunk. Volt gyermek- és egészségügyi műsor is, névnapi és születésnapi köszöntő... Közben vártuk a demokrácia kiteljesülését, ami sehogyan sem ért el bennünket, sőt azóta le is lettünk pecsételve.

• Neveztek már titeket a polgári engedetlenség rádiójának és kalózrádiónak is. Hogyan látod a jelenlegi helyzetet?

— Az az igazság, hogy Szerbiában egyetlen civil frekvenciát sem osztottak ki, egyszerűen megfeledkeztek róla. Az illetékesek nem akarják tudomásul venni, hogy hibát követtek el, a bíróság nem igazán foglalkozik vele. Mi pedig addig is elvagyunk. Szabályt sértünk ugyan, de tesszük tovább a dolgunkat. Nekem regisztrált cégem van, létezik egy erre szakosodott civilszervezetünk is. Az adót és a járulékokat fizetjük, bejelentett alkalmazottjaink vannak, arról nem tehetünk, hogy nem írtak ki pályázatot.

• Azt mondtad, önellátóak vagytok.

— Sajnos az egykori nagy csapat már nem létezik, heten maradtunk csupán. Csakis a hirdetésekből élünk, Mészáros György kollégámnak köszönhetően, aki — tréfásan szólva — még a levegőt is pénzzé változtatja. A törvény megszabja, hogy a civil rádiókban a műsoridőnek hány százaléka lehet reklám, és mi ezt be is tartjuk. Elsősorban a földműveseket szolgáljuk, az ő érdekeiket képviseljük és látjuk, hogy ők is évről évre egyre nehezebben élnek meg. Az utóbbi időben a fagy és a jég egyaránt nagy kárt okozott a termelőknek. Valamikor egy-egy lakodalom előtt több száz zenés üdvözletet küldtek, manapság ilyesmi már nincs. És el is mennek innen az emberek, ez a legnagyobb gond.

• Ti miért maradtatok?

— Mindig a kapitány hagyja el utolsóként a fedélzetet. Elmondok egy történetet. Az egyik évben nagyon rosszul ment a vállalkozás, tartoztunk a munkatársaknak, becsapott a villám is... Arra gondoltunk, hogy rendezünk egy jótékonysági napot: anyagi felajánlásokért cserébe teljesítjük a hallgatók zenei kívánságát. Nem voltunk teljesen biztosak a sikerben, de azért belevágtunk. Annyi kérés érkezett, hogy az egy napból kettő lett, és szép összeget sikerült összegyűjtenünk. A legmeghatóbb mégis az volt, amikor egy kimondottan szerény körülmények között élő asszony 500 dinárt adott nekem, ami akkor 1,5 kg disznóhús ára volt. Megkérdeztem, hogy miért teszi. Azt mondta, a kísérleti adás óta hallgatnak bennünket. Mivel nincs pénzük bálokba járni, szombatonként a mi műsorunk mellett szórakoznak, mulatoznak. Hát ezért maradunk még. Majd ha a hallgatóink mind elmennek, megköszönjük az eddigi közreműködést, és kikapcsoljuk az adót.

• Tizenhárom évesek vagytok. Szerencsés vagy szerencsétlen nektek ez a szám?

— Nem zártuk be a rádiót, nem ért minket semmiféle atrocitás, ezért én az elmúlt tizenhárom évet szinte teljes egészében szerencsésnek mondanám. Azért próbálunk meg dacolni mindennel, mert érezzük az emberek szeretetét, és tudjuk, hogy mellettünk állnak.