— Úgy tűnik, az emberiség sosem tanulja meg, hogy egyetlen háborúnak sincs győztese, csak vesztese — állapítja meg hangjában mély meggyőződéssel az idősebb „őshazájába szakadt hazánk fia”, akivel telefonon, e-mailben bonyolítottam le a beszélgetést. — A békekötések után az okosok felmérik a háború okozta károkat, veszteségeket, és rendeleteket hoznak azok rendezésére. De sehol egyetlen szó sem esik azokról a családokról, amelyek a háború miatt ezer sebből véreznek elesettjeik, feldúlt otthonuk, a háborúból visszatért, de már életképtelen hozzátartozóik miatt. A megcsonkított, sebzett családok éppen emiatt gyakran válnak az angyali álarc mögé bújt ördögök áldozatává.

Már felnőtt, fiatal házas voltam, amikor megkezdődött a háború. Szerettük egymást a feleségemmel, tiszta szívvel, tele voltunk tervekkel, melyek megvalósítására minden feltételünk megvolt. Az akkori, szép Jugoszlávia jó állást, értelmiségi létet, anyagi biztonságot ígért. Aztán megkezdődött a délszláv háború. Aki nem értette annak értelmét, ment a szélrózsa minden irányába. Vagy maradt és reszketett. Mint családfő és három gyönyörű gyermek apja, úgy éreztem, menteni kell az életünket. Így lett. Látástól vakulásig dolgoztam, hogy az új hazámban az elhagyott családi fészek helyett újat építsek.

Nőttek a gyerekek, de az idős nagyszülőknek nem tetszett, hogy otthon maradtak, egyedül. Kígyót-békát kiabáltak utánunk, pedig örülniük kellett volna, hogy a gyermekük, az unokáik jó helyen vannak: élnek, dolgoznak, tanulnak. Anyósom hamarosan meghalt, a kint született unokáját látni sem akarta, annyira haragudott ránk. Apósom magára maradt, de a jó katonatiszti nyugdíjából könnyedén tarthatott bejárónőt, gondozót, nem szorult a mi segítségünkre. A feleségem — aki fogadott gyermekük volt — látogatta, amikor és ahogy tudta, a karácsonyokat pedig nálunk töltötte a már megboldogult nagyapa. De mint lenni szokott, az ördög nem aludt, nem tudta nézni, hogy egy család békében él.

Apósom a tetemes vagyonát a legidősebb unokájára akarta hagyni, a gyereknek is megmondta, aki el is hitte. Mi is ebben a hiszemben éltünk, hiszen végrendelet is készült, mely sajnos a nagyapánál maradt. És a baj itt kezdődött. Akkoriban sok tehetetlen, idős ember maradt gyermekei nélkül, akik külföldre menekültek családostul a háború elől. Odahaza valósággal egy új iparág épült fel az ilyen idős emberek kisemmizésére. Ilyen „vállalkozóknak” lettünk mi is az áldozatai. Apósomat megkörnyékezte egy ilyen személy — egyébként kórházi ápoló —, aki üzletszerűen vállalta az idősek gyámolítását, de ezt csak később tudtuk meg. Amikor meglátta a több százezer márkás házat és vagyont, rábeszélte saját idős anyját, hogy menjen férjhez a papához. A jó katonai nyugdíj csábította. Így is lett. Mi erről semmit sem tudtunk, minden akkor derült ki, amikor összeköltöztek. A nyolcvanhat éves embert úgy hitegették, manipulálták, ahogy csak akarták. A telefonhívásainkat rendre elutasították, mondván: a papa alszik.

A szakszerű gyógyszerezés megtette a magáét. A félig beszámítható idős papát begyógyszerezett állapotban elcipelték egy zugügyvédhez. Ott aztán mindenét ráíratta az új családjára anélkül, hogy tisztában lett volna azzal, mit ír alá. Ekkor már hullottak a bombák Szerbiára, a határ le volt zárva, esélyünk sem volt arra, hogy bármit lépjünk. Aztán egy nap jött a hír, hogy a papa meghalt. Mondja, nem furcsa? Mindössze hat hónappal a házasságkötés után?! Az új család még a temetésről sem értesített bennünket, az eseményeket csak jóval később, ismerősök mesélték el. A nagyapa által írt végrendeletet idejében eltüntették a gátlástalan jótevői.

A vagyon elúszott. Az ügyvédek, jogvédők csak a vállukat vonogatták. Hát így jártunk. A feleségem, az unoka, akinek a papa odaígérte a családi házat, hagyatékként kapott egy megfakult fényképet. Egy élet munkájának eredménye pedig hivatalosan is a bűnözők martaléka lett. Az olvasók talán el sem hiszik, hogy ilyesmi is megtörténhetett. Nyugodtan megkérdezhetik a palicsiakat, abban az időben sokáig szörnyülködtek az emberek ezen az eseten. Van azért egy titkos hitem. Tudja, én úgy gondolom, hogy ilyen gonoszság mellett még a bosszú istene sem megy el tétlenül. Majd ő megteszi azt, amit mi mint család nem tehettünk meg. Szívemből kívánom és őszintén hiszem, hogy így lesz. Mert a gonoszság nem élhet vissza az angyalok álarcával — büntetés nélkül.