— A jóisten meg a barátnőm a tanúm, hányszor készültem erre a beszélgetésre, de az utolsó pillanatban mindig találtam okot, mely miatt nem jöhettem el — mondja őszintén a fiatalember. — Nehogy azt gondolja, hogy félek magától, de ha arra gondoltam, hogy meg kell osztanom nyilvánosan a zavaros gondolataimat, mindig elnapoltam. A barátnőm végül azt mondta, egyedüli orvosságom egy olyan beszélgetés, amely során elmondhatok mindent, majd a rovatban visszaolvasva úgy élem meg, mintha mással történt volna. És akkor biztosan könnyebb lesz megértenem és elfogadnom is a történteket.

Egyetlen gyereke vagyok a szüleimnek. Huszonhét éves vagyok, két éve élek együtt egy lánnyal, akivel középiskolás koromban jöttem össze. Várjuk, hogy befejezze az egyetemet, akkor összeházasodunk. Én nem akartam továbbtanulni, habár apa szerint remek precízmechanikus lett volna belőlem. De én egészségügyi technikusként is hasznosnak érzem magam. Arról, hogy a munkámért, melyet állítólag kifogástalanul végzek, nem kapok elég fizetést, nem tehetek. A párom egyetemi tanulmányainak utolsó évét a szülei pénzelik, így valahogy össze tudjuk kötni az egyik hónap végét és a másik elejét.

Bánátban, a román határhoz közel születtem, de néhány hónappal később a szüleim Bácskába költöztek. Anyámnak itt van az egész rokonsága, itt éltek a szülei, nem jöttünk hát idegenbe. A gyermekkoromat az almaszedés, a szüreti napok, a Palicsi-tó befagyott vizén való, rivalgással kísért korcsolyázás jellemzi. Nem voltam rossz gyerek, de anya szerint egy percig sem tudtam egy helyben maradni. Mondta is a nagymama: Te, gyerek, téged mintha repülőben csináltak volna, megállás nélkül röpködsz. Persze csináltam nagyobb hülyeségeket is, de apa szerint egy kislegénynél a csintalanság az egészség jele. Anya már jóval óvatosabb volt, főleg akkor, ha jelen voltam a magaviseletem „átvilágításán”. Sokszor fél füllel hallottam, amikor anya azt mondta apának: Nagyon kell vigyáznunk, nehogy eluralkodjanak benne az apja génjei. Sokszor kérdeztem magamban, mi a csoda lehet az a gém, mely apát hatalmába kerítheti!

Érettségi előtt álltam, amikor egy osztálytársammal, akinek volt motorkerékpárja, horgászni mentünk egy mesterséges tóra Bajmok közelében. Sötétedéskor jöttünk haza, amikor nekirohantunk egy kivilágítatlan traktor pótkocsijának. A motor tulajdonosának hosszú műtét után levágták a jobb kézfejét. Én belső zúzódásokat szenvedtem, pótolni kellett a vérveszteséget, de nem volt a vércsoportomból. A szüleim jelentkeztek, de egyiküké sem felelt meg. Állítólag egy portás sietett a segítségemre, és minden szerencsésen végződött. De akkor már elég felnőtt voltam ahhoz, hogy elgondolkodjak, hogyan lehet az, hogy a szüleim nem adhattak vért. Kérdezősködni kezdtem, eleinte csak heccből, hogy melyik „káposztásban” szedtek össze, majd végül a szüleim beismerték, három hónapos voltam, amikor örökbe fogadtak. Az anyám, az asszony, aki szült, továbbra is ott élt a bánáti, határ menti tanyavilágban. A férje börtönben volt, amikor már terhes volt velem, de nem merte neki megmondani, félve attól, hogy nem ismeri el az apaságot. Ezért adott örökbe azzal a feltétellel, hogy eltűnünk arról a tájról, és sosem mondják meg nekem, hogy nem az igazi szüleim. Az asszonynak akkor már volt három gyereke.

A vallomás után teljesen elvesztem. Azonnal eltűntem otthonról. Tíz nap múlva talált rám a rendőrség egy Újvidék környéki elhagyatott tanyán. Következtek a kihallgatások, orvosi vizsgálatok. Mindenkit utáltam, úgy éreztem, hazug az egész világ. És ugyanazt a kérdést ismételtem mindenkinek: miért éppen én? De senki sem tudott válaszolni. Egyszerűen elvesztettem az iránytűt. Anyának nem akartam azt mondani, hogy anya, de a Joli néni sem jött ki a számon. Úgy éreztem, senkim sincs. Egy este megkérdeztem tőlük, miért nem beszéltek arról, hogyan lettem az ő gyerekük. „Mert akkor talán elveszítettünk volna. És meg sem értetted volna, hiszen most sem érted, pedig mindent őszintén elmondtunk” — válaszolták. Apa azt mondta, én az ő gyerekük vagyok, ezt senki sem vonhatja kétségbe, hiszen embert neveltek belőlem, méghozzá rendeset. Próbáljam meg én is úgy feldolgozni a történetet, hogy csak a jót lássam és érzékeljem. Ma már meg tudom őket érteni, de ez számomra nem változtat a dolgok lényegén. Hála a sorsnak, a párom sokat segít. Azt már elértük, hogy újra érzem az otthon melegét, ha vasárnap anya ebédre hív bennünket. És talán majd az is segít, ha ezt a sorstörténetet elolvasom a rovatban.