Generációs lehetőség vagy kizsákmányolás, előre- vagy visszalépés, rabok leszünk, vagy szabadok általa? Számos kérdés merült fel az utóbbi években a szerbiai lítiumkitermeléssel kapcsolatban, és ezek a kérdések újra aktuálissá váltak, mivel az Alkotmánybíróság határozata, illetve a kormány döntése értelmében a Rio Tinto vállalat mégis bányászhatja ezt az értékes nyersanyagot országunkban. A kitermelés 2028-ban kezdődhetne meg.
A brit—ausztrál Rio Tinto vállalat 2004-ben kapott engedélyt Belgrádtól arra, hogy kutatásokat és vizsgálatokat kezdjen a Jadar folyó völgyében, Nyugat-Szerbiában. Az emberek csak lassan figyeltek fel a történésekre, de amikor kiderült, hogy a térségben óriási lelőhely található, melyet a Rio Tinto ki is akar aknázni, elkezdődtek a tiltakozások is. Nem indokolatlanul, hiszen a példák azt mutatják, hogy ahol megindul a lítiumkitermelés, ott kő kövön nem marad. Szó szerint. Chilében például hatalmas, hófehér elsivatagosodott terület mutatja, hol bányásztak, illetve bányásznak lítiumot. A Jadar folyó mellett élők pedig szeretnék megakadályozni ezt a forgatókönyvet. Még akkor is, ha az előrejelzések szerint Szerbiának óriási bevételt hozna ez a nyersanyag. A tiltakozások erősödése miatt a szerb kormány 2022-ben végül visszavonta a Rio Tinto engedélyeit, amit a környezetre tett negatív hatásokkal indokolt. Aztán elérkezett az idei nyár, amikor az Alkotmánybíróság úgy döntött, a kormány határozata nem összeegyeztethető a legmagasabb szintű jogforrással, vagyis az alkotmánnyal. Vagyis a Rio Tinto folytathatja tevékenységét és elkezdheti a kitermelést.
Persze ez nem azonnal fog megkezdődni, még számos környezetvédelmi és egészségügyi kutatást kell elvégezni, azonban bármennyire is azt állítja az ország vezetősége, hogy ha ezek a vizsgálatok negatívak lesznek, akkor nem lesz kitermelés, minden előkészület arra utal, hogy bármilyen tanulmány is szülessen a témában, Nyugat-Szerbiában bizony lítiumot fognak bányászni.
Miért? Elsősorban azért, mert ez jelentős anyagi haszonnal jár Szerbia számára. Mivel a jövő az elektromos autóké és a különféle mobileszközöké, lítiumra egyelőre szükség lesz. Pontosabban sok-sok lítiumra lesz szükség mindaddig, amíg nem fejlesztenek ki valamilyen új technológiát, vagy nem kezd el esetleg más irányba haladni a kutatás-fejlesztés. (Ne feledjük el, hogy egy ideig a mobiltelefonok méretének csökkentése volt minden vállalat célja, aztán hirtelen megfejtették a videótelefonálás titkát, és már az egyre nagyobb méretű eszközök a menők, és már el is felejtettük, hogy alig húsz éve még gyufásdoboz méretű telefonra vágytunk.) Siniša Mali pénzügyminiszter szerint ha nemcsak a kitermelés, hanem a lítium feldolgozása, sőt az akkumulátorgyártás is Szerbiában történne, azzal Szerbia évente 10-12 milliárd eurót keresne, mely a bruttó hazai termék 16 százaléka.
Noha az elektromos autók mellett a leginkább a környezet védelme szól, a lítiumbányászattal a legnagyobb baj éppen az, hogy egyáltalán nem környezetkímélő, hiszen 1 tonna lítium előállításához több mint 2000 köbméter, vagyis több mint 2 millió liter vízre van szükség. A víz pedig a lítiumnál is értékesebb nyersanyagunk, hiszen a lététől függ az életünk. Nem véletlenül szól a legtöbb posztapokaliptikus film a vízért folyó harcról. Emellett pedig a talaj is jelentősen szikesedik, ami termesztésre vagy bármi másra alkalmatlanná teszi, a felhasznált és szennyezett víz pedig a talajvizet és a többi környékbeli folyót, például a Drinát is beszennyezheti.
Mit mondanak a politikusok?
Amíg az ellenzék nem támogatja a lítiumprojektumot, és a környezetvédők, illetve az egyre tömegesebb tiltakozások mellé áll, addig a kormány szerint minden a legszigorúbb ellenőrzés alatt zajlik, és semmit nem tennének, ami káros Szerbia vagy az itt élők számára. Aleksandar Vučić köztársasági elnök egyenesen azt mondta, akár népszavazást is tarthatnának az ügyben, és ha az emberek nem egyeznek a döntésével és a politikájával, akkor kész távozni az elnöki székből. Közben — alig néhány nappal az alkotmánybírósági döntés után — Szerbia és az Európai Unió máris szándéknyilatkozatot írt alá a kulcsfontosságú nyersanyagokról. Itt szintén elsősorban a lítiumról volt szó, hiszen annak ellenére, hogy a dokumentumot Dubravka Đedović Handanović bányászati és energiaügyi miniszter, valamint Maroš Šefčovič, az Európai Bizottság alelnöke írta alá, a ceremónián részt vett a szerb köztársasági elnök és Olaf Scholz német kancellár is, aki új munkahelyekről, új lehetőségekről, Szerbia uniós tagságáról és a mobilitás jövőjéről beszélt, illetve közölte, a Rio Tinto neki személyesen garantálta, hogy minden környezetvédelmi előírást betart majd.
Éppen ilyen garanciákat kért Aleksandar Vučić is, aki szerint mindaddig nem nyílik meg a bánya, amíg Németország nem garantálja a tiszta környezetet. Mivel a németek ilyen aktívak a kérdésben, egyáltalán nem véletlen, hogy a bírálatok szerint ezzel a projektummal Szerbia Németország gyarmatává válna, egy olyan hellyé, ahol a gazdag németek elektromos autóihoz szükséges nyersanyagot az olcsó munkaerő a saját természeti kincseinek a kizsákmányolásával állítja elő.
Az EU és Németország természetesen mindent megígért, minden garanciát vállalt, hiszen a diverzifikáció és az energiafüggetlenség szempontjából nagyon fontos lenne, hogy egy európai országból tudják beszerezni a szükséges lítiummennyiséget, ne kelljen mindig Chilére, Kínára, Oroszországra vagy éppen az Egyesült Államokra várni, hiszen ez utóbbi országok Berlin legnagyobb versenytársai is, amikor az autógyártásról van szó, így valamiképp a jóindulatuktól is függ, hogy mennyi lítiumot és milyen áron adnak el Németországnak. A szerbiai bánya teljes kapacitásában Európa lítiumszükségletének a 90 százalékát fedezné, mely nem kevés, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a Világbank becslése szerint 2050-ig a lítiumtermelést a mostani 500 százalékára kell növelni.
A függetlenségről szólva pedig ne felejtsük el, hogy Szerbia az utóbbi években két széken igyekszik ülni, vagyis európai uniós tagságra törekszik, egyúttal nagyon jó kapcsolatokat tart fenn Kínával és Oroszországgal. Ha a lítiumprojektum az EU-hoz és Németországhoz „láncolná” Szerbiát, lehet, hogy lazítania kellene a keleti kötelékeken. Belgrád erre eddig még semmilyen indokkal nem volt hajlandó, de Berlin és Brüsszel lehet, hogy arra számít, a lítium ezt is lehetővé teszi.
Az is megtörténhet viszont, hogy éppen a lítium lenne az, ami még nagyobb játékteret adna Szerbiának és a szerb elnöknek, hiszen ha valóban olyan értékes a nyugat-szerbiai lítiummező, mint amilyennek mondják, akkor sem a Nyugat, sem a Kelet nem akar majd szakítani Belgráddal, és nem akarhatja leváltani azt a politikai rendszert, amely lehetővé teszi a lítiumbányászatot.
Tiltakozások
A sok ellentétes információ miatt egyáltalán nem csoda, ha az emberek azt sem tudják, kinek higgyenek. Az ellenzék tiltakozik a projektum ellen, de ezzel azt kockáztatja, hogy a kormánypártok Európa-, fejlődés- és nemzetiérdek-ellenesnek fogják bélyegezni. A kormány pedig, mely korábban leállította a projektumot, most azt mondja, minden idők legnagyobb lehetőségéről van szó, és ha Szerbia a Nyugathoz akar tartozni, ha fejlődést szeretne, gazdasági növekedést és ugrást a jövőbe, akkor ki kell tartania a lítiumbányászat mellett. Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a Rio Tintónak az előző rezsim, vagyis a Demokrata Párt által vezetett kormány adott engedélyt, így a mostani tiltakozások ezért is tűnhetnek köpönyegforgatásnak vagy legalábbis kétesnek, hiszen ha a mostani vezetőség csak az előző döntéseit folytatja, akkor valójában ki vagy mi ellen is tiltakoznak az ellenzéki pártok?
Érdekek és ellenérdekek ütköznek inkább, mint érvek és ellenérvek, az átlagember pedig csak kapkodja a fejét, és legfeljebb arról dönthet, hogy ebben a melegben kimegy-e tiltakozni egy bizonytalanságoktól és kérdésektől hemzsegő projektum ellen, vagy sem.
