A fényképen látható szomorú tekintetű fiú 1925-ben, Péter-Pálra született, Csantavéren. Személyesen vett részt annak az új templomnak az építésében, amelyet ugyan Páduai Szent Antalról neveztek el, és nem Szent Péterről és/vagy Pálról, kinézetében azonban a római bazilikákra emlékeztet, messziről ékeskedve, hencegve a bácskai tájban.

Kis Csepregi Péter négyéves volt, amikor épülni kezdett a templom, és a téglát hordta az építkezéshez, mint minden falubeli. Éppen mielőtt beköltöztek volna a városba, mert igaz ugyan, hogy olyan temploma lett a falunak, amilyen sehol másutt nincs, egyebe azonban nem igazán akadt, még a vonat sem járt: az 1918-as menetrendben még szerepelt, az 1943. éviben már nem. Ami azt jelenti, hogy a köztes időben eltűnt, felszámolódott a vonatközlekedés Csantavér és Nagyfény, Szabadka között.  

Ezzel lehetett megsérteni a csantavérieket, már ha valaki ilyesmire merte volna ragadtatni magát, nem félve a híres kisbicskától, hogy onnan még a vonat sem indul tovább. Nem is érkezik. Futás, mert jött a kisbicska, ott köt ki a beleid között.

1883-ban épült fel a vasútállomás, ami fellendítette a falu gazdasági életét. 1943-ban megépült az az út is, mely lehetővé tette a falu összeköttetését a külvilággal. Az 1889-ben felépült vasútállomás az Orom nevet kapta, attól keletre pedig, a csantavéri országút mentén az iskola épült fel, de az már egy másik falu története. Valamikor ezeknek az éveknek a kútjában szűnt meg a csantavéri vasúti közlekedés, de az is lehetséges, hogy sokkal később, csak a rossz nyelvek terjesztették a hírt így, nem akarván jót a falunak, a magára olyan büszke falunak, amelyik Rómához méri magát önerejéből épült templomával.

Hordta a fiú a téglát, lelkesen gyalogolt a porban, míg föl nem kapták, okos fejét össze nem puszilgatták, és meg sem álltak vele Szabadkáig, ahol majd mérnököt akarnak faragni belőle. Hiába akarta, hiába akarták, végül nem lett mérnök, csak feltaláló, a patent-hivatal által megküldött papírt a családja ott őrzi valamelyik fiók mélyén.

„A falu határa rendkívül kicsi, a 10 ezer lakosra csupán 12 ezer katasztrális hold megművelhető terület jutott. Ezért a falu lakói kénytelenek voltak Szabadka város földjeit bérelni, ez némileg enyhítette a szántóföldek hiányát. 1890-ben 1181 lakóháza volt, 53 kivételével zsindelyes és zsúpfödeles. A földmunkások 318 házzal rendelkeztek. Sokan házbérben laktak. A község költségvetése szegényes és siralmas volt. Ez is azt bizonyítja, hogy Csantavér Bácska egyik legszegényebb és legfejletlenebb települése volt.”

1929-ben, amikor Kis Csepregi Péter szülei úgy döntöttek, hogy jobb életet akarnak biztosítani maguknak és a fiuknak (bizonyára a lányuknak is, ezt hozzá kell fűznöm, holott tudom, hogy hazugság, mert róla senki nem vezetett számot, egy lány, az csak lány: Ida), és odahagyták a falut, az elkövetkező száz évről döntöttek, a fényképen látható katona jövendő feleségéről, a lányáról, a vejéről, az unokájáról, a dédunokájáról, még arról a fürdőszobáról is, amelyet harminc évvel később felépített a kertvárosi házban, kettészakítva az üveges tornácot. 

A katonát ábrázoló fénykép hátulján azt írja: Emlékül Anyuséknak Pétertől.

Ez a katona 1925. június 28-án született Csantavéren, Péternek nevezték, István fia, Péter. Amikor a hatvanas-hetvenes években a születésnapja és a névnapja kapcsán a felesége hatalmas ünnepséget csapott, három napig kopasztották a tyúkokat, folyt a bor és a Pelinkovac a kertvárosi ház összenyitott ajtajú szobáiban, a hangos zeneszót verítékcsöppek kísérték a lakkozott parkettán, mindig óriási vihar kerekedett, a hosszú szárú liliomok és harangvirágok földig hajoltak a kövér szent előtt, aki nem győzte gurigázni a hordókat.

— De milyen katona voltál? — kérdezte a kislány a nagyapját, amikor éppen egyedül maradtak, ritka pillanat volt, a nyári hőségben, a nyolcassal bajlódó biciklikerék előtt guggoltak, a nagyapa morgott sötétkék atlétájában, a kislány behúzta a fejét, hiába szidták, mindig gyorsan hajtott, árkon-bokron.

— Miért kell neked árkon-bokron áthajtani? Minden lukba belehajtani? Tönkre fogod így tenni, egyszer majd nem fogom neked megcsinálni — dohogott a nagyapa. — Magyar katona voltam.

A kislány elgondolkodva szemlélte a repesz okozta heget a nagyapa vállán, a sótartója mellett. Berlinnél, ízlelgette a szót, a kislány. Berlinnél? Ott, válaszolta a nagyapa, és erről ugyanúgy nem beszéltek többet, mint Csantavérről vagy a templomhoz hordott téglákról, de ott volt bennük. Mint a repesz a vállban.