A fiam anyja
Perisity Irma
2013.08.14.
LXVIII. évf. 33. szám
A fiam anyja

Elnézem, amint simogató tekintettel teszi vissza az albumba a képeket, miközben a szeme sarkából igyekszik észrevétlenül kitörölni egy-egy könnycseppet. A beszélgetés folyamán rengeteg emlékidéző fotó került elő, mindegyikhez a hátulján szereplő dátum és megjegyzés alapján rövid ismertetőt fűz. Amíg szótlanul rendezi emlékeit, addig azon tűnődöm: vajon mitől lesz egy anya „édes”?

— Elnézést, hogy kicsit sokáig tart a rendezgetés — mentegetőzik a középkorú hölgy —, de azonnal vissza kell tennem mindegyiket a helyére, nehogy összekeverjem a sorrendjüket. Rohamosan öregszem, és félek, hogy elfelejtem, hogyan, milyen időrendben történtek életem eseményei. Azt mondják, hogy az évek múlásával az embernek előbb jutnak eszébe a régmúlt eseményei, mint a minapiak. Azt kell mondanom, hogy nagyon várom ezt az időszakot, hiszen a régen történtek tették szebbé az életemet. Igaz, sosem szabad elveszíteni a reményt, de az, hogy holnapután ismét minden szép legyen, nem tőlem függ.
Baranyai születésű vagyok, a nővérem és az édesapám most is ott él, így az ország szétesése miatt a családtagjaim külföldiek. A gimnázium befejezése után szociális gondozó szerettem volna lenni, ezért az újvidéki egyetemen felvételiztem. Akkoriban ugyan még nem volt olyan igazi, a mostanihoz hasonló felvételi, de jól megnézték beiratkozáskor, hogy kit vesznek fel. Megfelelőnek találtattam, és felvételt nyertem a főiskolán, majd idejében be is fejeztem. Akkoriban még nem volt nehéz munkát találni, így hamar jól fizető állást kaptam. Az idő tájt kezdődött — eleinte csak úgy óvatosan — az ország szétverése, a szervezett gyűlöletszítás. Apámnak nem akartam elhinni, hogy nagy bajok lesznek, hiába hívtak haza, maradtam — és itt ragadtam.
Amikor a viszálykodás már véres háborúba torkollott, biztos munkahelyem, baráti társaságom, saját lakásom volt. Amikor megérkeztek az első menekültek, a Vöröskeresztben is sokat tevékenykedtem. Volt egy komoly udvarlóm, aki nem tudta megérteni, hogy miért ragaszkodom görcsösen ahhoz, hogy mások könnyeit szárítgassam, így elváltak útjaink. Két évig szinte éjjel-nappal dolgoztunk. Aztán egy befogadóközpontban megismerkedtem valakivel, aki a kétéves kisfiával az irataira várt a Nyugat felé vezető útjához. Azonnal megragadott a gyermeke iránti ragaszkodása, figyelme és szeretete. A legnagyobb gondoskodás ellenére is a kicsi megfázott, és én már csak akkor avatkoztam közbe, amikor magas láza lett és mentőket kellett hozzá hívni. Súlyos tüdőgyulladással kórházba szállították. Ekkor kicsit többet beszélgettem a férfivel. Elmondta, hogy a felesége nem akart velük jönni, elítélte, amiért nem volt hajlandó fegyvert fogni és harcolni. Gyávának, árulónak nevezte, és hallani sem akart arról, hogy elhagyja Szarajevót. Sőt, azt mondta, hogy nyugodtan vigye magával a fiát is, a gyáva ivadéka se kell neki. Így kerültek a táborba. Őszintén sajnáltam ezt a csöndes, intelligens férfit, aki elszántan ment előre, egy élhetőbb, emberibb élet reményében. A menekülttáborban töltött három hónap alatt közelebb kerültünk egymáshoz. Sikerült rábeszélnem, hogy maradjon, és a fiához is közelebb kerültem, így talán nem meglepő, hogy néhány hónap múlva összeköltöztünk. Amikor terhes lettem, elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Nem volt akadálya, hiszen a felesége azonnal elvált tőle, amint elhagyták Szarajevót. Rövidesen megtudtuk, hogy hozzáment egy ENSZ-tiszthez és Spanyolországba költözött.
Nagyon jól megvoltunk, a kapcsolatunk feltétlen bizalmon, megértésen és szereteten alapult. Imádtam a fiát, aki eleinte nem tudta, hogy nem én vagyok az anyja, és amikor megszületett a közös gyermekünk, éppúgy szerette, mintha az édes öccse lett volna. Ez a kisfiú azonban sajnos még az első születésnapját sem érhette meg, kilenc hónapos korában meghalt. Ennyi idő távolából senkit sem akarok vádolni, de a halála egy orvos lelkén szárad.
A rettenetesen zilált viszonyok közepette egyetlen szerencsénk a biztos munkahelyünk volt. A szüleim csak egyetlen alkalommal látták a férjemet. A találkozást Pécsett szerveztük meg, mert az apámék nem mertek idejönni, mi pedig nem mertünk Horvátországba utazni. Épp ezért anyám temetésén sem voltam jelen — ez a seb örökké eleven marad a szívemben. Aztán még egyszer állapotos lettem, de hat hónaposan elvetéltem — így hát a férjem fia maradt az egyetlen gyerekünk. Negyedik osztályba indult, amikor a férjem hirtelen rosszul lett a munkahelyén. Agyvérzést kapott, s noha elszállították Zimonyba és megműtötték, nem tudtak segíteni rajta: tíznapnyi kóma után meghalt. Borzasztó nehezen viseltem az elvesztését, de itt volt a fia, ezért már csak ővégette is össze kellett szedni magam. Óriási erőfeszítéssel ugyan, de sikerült ép ésszel túlélnem ezt a tragédiát. Időközben bizonyos értelemben rendezőtek ugyan az ország dolgai, az életszínvonalunk azonban egyre csak romlott. Segítséget senkitől se várhattam, az apám a nővéremékkel élt, a szerény nyugdíjából épp csak önmagára tellett, örültem, hogy nem ő szorul énrám. Sokszor meg kellett magyaráznom a fiamnak, miért nem lehet neki is olyan tornacipője, mint a politikuscsemete osztálytársának, de szerencsére annyira sosem rongyolódtunk le, hogy ne jutott volna élelemre vagy a rezsiköltségre és a legszükségesebbekre. Amikor nagykorú lett a fiam, elhatároztam, hogy elmondom az élete történetét. Elmeséltem neki őszintén mindent, megmutattam a régi dokumentumokat, fényképeket, amelyeket az apja hozott magával Szarajevóból. Nem volt különösebben meglepődve, és azt mondta: az az asszony, aki szülte, semmit sem jelent számára, már csak azért sem, mert ennyi idő alatt egyetlenegy alkalommal sem kereste. Neki én vagyok, én voltam és én is leszek az anyja, hiszen minden emléke hozzám kötődik. Megkönnyebbültem, hogy mindent elmondtam, és boldog voltam, hogy nem romlott meg a viszonyunk. Egészen az idén tavaszig. Amikor is megjelent egy elegáns hölgy: a fiam anyja. Jött a fiáért. És a pénzével egy hónap alatt elérte, hogy szó nélkül vele tartson. Tőlem azzal az ígérettel köszönt el, hogy időnként majd ír!
 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..