— Magam sem tudom, honnan az ötlet, hogy nyilvánosan meséljek magamról — kezdi halkan. — Azt hiszem, ez a megfelelő pillanat, hiszen néhány hét múlva már asszony, feleség leszek. A magam akaratából, senki sem kényszerített a házasságra. Igaz, valójában soha senkit sem érdekelt igazából, hogy mi is történik velem. Elvált szülők gyereke vagyok ugyanis. Van még két testvérem, ők más-más apától származnak, és nem is igazán tartják velem a kapcsolatot. Nagymama meséje szerint a szüleim elég fiatalon jöttek össze. Apám letette az érettségit a középiskolában, anyám pedig már befejezte az általános iskolát, de nem akart továbbtanulni. Még nem voltak házasok, amikor az anyám teherbe esett. A nagymama szerint az anyám szülei nem voltak nagyon szigorúak, a viselkedését senki sem szabályozta, oda ment és azt csinált, amihez éppen kedve volt.

A születésem után a szüleim az apai nagyszülőkhöz költöztek, mert ott bőven volt hely. Eleinte mindannyian a nagyapa terhén éltünk. Egyéves voltam, amikor az apám először kapott rendes, állami helyen munkát, és így valamelyest normálisabbá vált a viszony családon belül is. De ez sajnos nem sokáig tartott. A nagymama szerint az anyám eleinte nagyon igyekezett, hogy gondomat viselje, de gyorsan megunta az ilyenfajta kötelezettségeket. Az apám gyárban dolgozott, sokszor túlórázott is, anyám pedig unta magát otthon velem és az anyósával, hát gyakran ment a városba sétálni a még középiskolás barátnőivel, csatangolt egy kicsit a környéken. Azt hiszem, a nagymamának lett először elege az anyám „önállósulásából”, és addig mesélt apának, hogy elváltak, amikor négyéves voltam. Anyám nem tartott rám igényt, így engem a bíróság az apámnak ítélt azzal, hogy a nagyszülőkkel maradt, így gondoskodva a lakhatásról, valamint felügyeletről is számomra. Arra már emlékszem, hogy anya nem hiányzott nekem. Igaz, akkor is keveset volt velem, amikor velünk élt, a válás után pedig nagyon ritkán látogatott meg. Apám tartásdíjat sem kért tőle, hiszen nem dolgozott biztos munkahelyen.

Iskolába indultam, és mindenhova a nagymama kísért. Apám hétvégente horgászni, kirándulni vitt. Az is megtörtént, hogy vonatra ült velem, és Újvidékre mentünk. Ott fagylaltot vagy sütit ettünk, majd jöttünk vissza. Nem volt igazi barátnőm. A nagymamát idegesítette, ha több gyerek volt a közelében. Mindig attól félt, hogy a „rossz társaság” majd engem is elront. Nagyon vigyáztak rám a nagyszüleim. De ez azt eredményezte, hogy nagyon magányos voltam. Igazából még játszani sem tudtam, ha többen voltunk. Amikor felső tagozatos lettem, még nehezebbé vált a helyzetem. A nagyi és a köztem levő korkülönbség azt okozta, hogy a nagyi nem tudta, mit kell nekem elmondania, én pedig nem tudtam, hogyan kérdezzek az első menzeszről, az első szerelemről, a barátnők őszinteségéről. A fodrászat nagyon vonzott, így ha csak volt egy kis ideje — és jókedve —, frizurát csináltam a nagymamának. A nagyapa nagylelkűbb volt, ő azt is megengedte, hogy megnyírjam. Az általános iskola után szakközépiskolába iratkoztam, és most szakképzett fodrász vagyok. Nincs még rendes munkahelyem, de van két fodrászszalon, ahova bejárok, ha szükség van rám. Azt hiszem, az igazi krízis akkor lépett fel nálam, amikor középiskolás lettem. Az anyámmal szinte semmilyen kapcsolatom nem volt. Mivel egy városban élünk, azt mindig tudtuk, ha új párkapcsolatba lépett. És azt is tudtuk, ha gyereket szült. Ilyenkor a nagymama azt mondta: na, bogaram, van megint egy testvéred. De alig találkoztam velük. Azt hiszem, féltékeny is voltam rájuk, mert ha valami fájt, és nem volt kinek elmondanom, arra gondoltam, milyen jó volna, ha anya meghallgatna. A felnőttek életének rengeteg titkát magam fedeztem fel, senki sem magyarázott semmit, mindig én raktam össze a képet. Egy évvel ezelőtt a fodrászszalonban ismertem meg a fiút, akivel azonnal közös hullámhosszra kerültünk. Nyolc évvel idősebb nálam, dolgozik, házat is vett már magának. Elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Azt hiszem, a nagyszüleim örülnek, hogy végre nem kell velem törődni. Apám ott áll a hátam mögött, és biztat, hogy minden rendben lesz. Lakodalmunk lesz, szeretnék fehér ruhás menyasszony lenni. Még nem tudom, anyámat és a testvéreimet meghívom-e. A párom rám bízta a döntést, állítva, hogy a lakodalom kitöröl majd minden keserves pillanatot az eddigi életemből. Csak e beszélgetés után kezdtem igazából elemezni, milyen is volt az út, melyet eddig megtettem. Mert valójában mindenről egyedül nekem kellett döntenem.