Már nincs olyan kirakat a városban, amely ne a karácsony fényeiben pompázna. Már egy-másfél hónapja is sok helyen megjelent az ünnepi díszítés, a nyárnak még ideje sem volt elköszönni, és a hóember-, a rénszarvas- meg a télapófigurák máris ellepték a boltok polcait. Az ilyen „ránk erőltetett” ünnepi hangulat pedig egyre csak fokozódik, és néhány napon belül azt vesszük észre, hogy mire az ádventi időszak elkezdődik, nekünk már előre elegünk van a karácsonyból. Pedig az ünnepig még van legalább három hetünk, és bosszankodás meg az ilyenkor szokásos nagybevásárlás okozta idegbaj helyett talán másra kellene koncentrálnunk.

— Tisztáznunk kellene magunkban, hogy mi is az az ádvent — mondja beszélgetőtársam, ft. Sztrikovits János nyugalmazott esperesplébános. — Úgy érzem, hogy a mai ember valahogy csak a pillanatnak él. Az ádvent magyarul azt jelenti: úrjövet. A teremtés után, amikor az ember elfordult az Istentől, mert a Sátán rászedte, és bűnbe esett, maga akarta meghatározni, hogy mi az igaz, illetve mi a jó. Hát köszönöm szépen, ha mindenki maga mondja meg, hogy mi az igazság és a jó, akkor ott szerintem már nagyon nagy a baj. Itt ejtett csapdába bennünket, embereket a bűn. De emellett itt látszik az is, hogy Isten szeretete mennyire végtelen, hiszen rögtön megígérte, hogy majd elküldi azt, aki megmutatja, hogy igenis lehet Isten akaratában élni, még akkor is, ha sok megpróbáltatáson kell átesnünk. Az egyházunk egy polgári éven át mutatja be ezt az időt, a teremtéstől a mai napig, és azt, hogy mire tanított bennünket Isten küldötte, Jézus Krisztus. Az ádvent valójában ez a várakozás, az ígéret, hogy eljön majd a Megváltó, aki megmutatja, hogy emberként is lehet értékesen és tisztán élni. Ezt kezdjük el ünnepelni négy vasárnappal december 25-e előtt.

Amikor a húsvétra készülünk, böjtöléssel, vezekléssel próbálunk megtisztulni a bűneinktől, hogy tiszta szívvel és lélekkel várjuk a feltámadást. Karácsony előtt, az ádventi időszakban azonban mintha semmi ilyesmire nem lenne szükség, nincs sehol „előírva”, hogyan kell viselkedni, mit kell tenni, hogy készen álljunk Krisztus születésének ünnepére.

— Nem azért jöttünk a világra, hogy hátradőljünk, és lubickoljunk a kényelemben — mondja János atya. — Meg kell küzdenünk a jövőnkért. Hát nem így van a mindennapjainkban? Már gyerekkorban is. Éppen a napokban kérdeztem meg egy ismerős kislányt, hogy ugye, örül, hogy már iskolás. Erre rávágta: — Ne beszéljen ilyent! — Hogyhogy? Mi a baj? — Én nem szeretek reggel felkelni, nem szeretek iskolába járni! — De hát, ugye, csak nem akarsz buta maradni? — Nem hát, de nem lehetne ezt valahogy másképpen megoldani? Hát ez az, amit az ember nem ért, hogy ez már a bűn jelenléte az életünkben. Hogy az ember nem akar áldozatot hozni, csak kényelmet szeretne az életében. Az ádvent pontosan annyit tesz, hogy meghozzuk az áldozatot, ahogyan a Jóisten is, hiszen nem hagy bennünket elveszni. Csak akkor veszünk el, ha elfordulunk tőle, ő soha nem fordul el tőlünk. A mai ember olyan, hogy csak kinyújtja a kezét, és várja, hogy jó sorsa legyen, de ezért semmit nem akar tenni. Ez igaz a vallásunkra is, Isten segítségére, melyet készpénznek veszünk, és semmit nem teszünk érte. Emlékszem, a kommunizmus után a templomban — amikor már szabad volt járni — kérdezték az emberek: — Ugye, atyám, most már milyen sokan vagyunk a templomban? Hát tessék ma bemenni. Ugye, hogy egyre kevesebben vagyunk? Ez is azért van így, mert elvárjuk ugyan Isten szeretetét, de még a Szentmisére sem megyünk el, mert elmúlik az nélkülünk is. Mindeközben viszont pontos képünk van arról, milyennek képzeljük el az életünket, és Istent okoljuk, ha valami nem úgy alakul, ahogyan elterveztük. Van, aki kábítószerhez nyúl, vagy más módon próbál segíteni magán, ha az élete nem a számára megfelelően alakul. Ádvent azt jelenti, hogy meghozom az áldozatot. Krisztus is ezt tette: még ha keresztre került is, de megmutatta Isten jóságát.

Az áldozatot nem azért kell meghozni, mert a büntetéstől félünk. Ennél nagyobb és mélyebb érzések, érzelmek kell hogy vezéreljenek bennünket.

— Az Ószövetségben még volt olyan elképzelés, hogy Isten a „büntetőosztag”: amikor meggyógyítja a béna embert, mindenki azt kérdezi, hogy ebben az esetben ki vétkezett? A béna ember? Vagy valamelyik felmenője? Mert azt tartották, hogy Isten hetedíziglen torol meg minden bűnt. Hát nem. Ez pusztán Isten szeretetét bizonyítja, hiszen itt van ez a beteg ember, akinek Isten segített, aki meggyógyult.

Manapság már sajnos az ádventi időszakból is „pénzversenyt” csináltak: ki tud többet költeni? Ki tudja jobban, szebben kidíszíteni a lakást, a házat? Ki vesz nagyobb, drágább ajándékot? De vajon a drága egyenlő az értékessel? János atya szerint el kellene végre felejteni ezt az anyagias gondolkodást.

— Az emberek pénzért akarják megvásárolni az ádventet is. Hiszen most éljük annak az időszakát, hogy mindenkinek vegyünk valamit, amit szeretne, mert a gyerekem, feleségem, férjem, rokonom ezt vagy azt látta a kirakatban. És még az utolsó pillanatban is vásárolunk, még akkor is, ha túlórázni kell emiatt. Mondhatni, ez a modern kori áldozathozatal. Mert a gyereknek az ajándékot valóban a Jézuska hozza, hiszen ő ad munkalehetőséget, egészséges, dolgos két kezet a szülőknek, hogy megteremthessék a pénzt arra az ajándékra, amelyet a gyermekük kinézett magának. Ha a Jóisten nem adja meg a mindennapi kenyeret, ajándék sem jut a fa alá. Ilyenkor azoknak (is) kell segítenünk, akiktől ezt a segítséget nem várhatjuk vissza. A cél az, hogy tegyek valami jót — még azzal is, akit nem ismerek. Hogy az a valaki aztán továbbadja azt a jót, amelyet tőlem kapott. Meséltem a kis hittanosaimnak is arról a játékról, amelyet gyerekkoromban játszottunk, amikor hátba csaptuk egymást, és azt kiabáltuk, hogy add tovább, mert rajtad szárad! Viccesen azt mondom, hogy ez is ilyen, csak nem a hátba verést adjuk tovább, hanem a jócselekedeteket. Ne az legyen a cél, hogy visszakapjam, hanem hogy adjam a jót. Ez az ádvent lényege.

Az ádventi koszorún meggyúlt az első gyertya. Karácsonyig mind a négy fényesen ragyog majd. Ennek is jelentősége van.

— A hittanos gyerekekkel sokszor eljátszattam, hogy mi is a bűn. Nyolc-kilenc órakor összehívtam őket a templomba, egy-egy szál gyertyával, melyet meggyújtottunk, és azok fénye gyönyörűen beragyogta a teret. Sorban mentünk, és aki úgy érezte, hogy azon a héten valamilyen bűnt követett el, valami rosszaságot csinált, az elfújta a gyertyáját. A végére persze egy sem égett. Ilyenkor mindig megjegyezték, hogy a sötétség ijesztő. Hát a bűn éppen ilyen, sötétbe taszít bennünket. Az ádventkor meggyújtott gyertyák közül hétről hétre egyre több ég, jelezve, hogy érkezik a fényesség, Jézus.

Évről évre megfogadom, hogy ilyenkor nem fog magával ragadni a nagybevásárlás láza, illetve a karácsonyi őrület, és büszkén mondhatom, szinte mindig sikerrel járok. Így tiszta szívvel és lélekkel ünnepelhetem Jézus születését, és ahelyett, hogy a fa alá tenném az értékes ajándékokat, azzal foglalkozom inkább, hogy a fa körül legyen ünnepi hangulat.