Pályafutása során zeneszerzőként és előadóművészként dolgozott Döbrei Dénes, Kálló Béla, Laurent Rochelle, Matilde Xavier Ciria, Noi Jama Norio, Barnak László és Kokan Mladenović színházi rendezőkkel, és zenét komponált Miroslav Antelj számos, szabadkai tematikájú dokumentumfilmjéhez. Az idén elnyerte a Dr. Bodrogvári Ferenc-díjat, melyet olyan fiataloknak ítélnek oda, akik alkotásaikkal és munkájukkal hozzájárulnak Szabadka kulturális életének fejlődéséhez.

— Gyerekkoromban volt egy videókazettám, A brémai muzsikusok című spanyol mesével. A szüleim felfigyeltek arra, hogy ez nekem mennyire felkeltette az érdeklődésemet. Beírattak egy zenejátszóházba, melyet célzottan kicsi gyerekeknek szerveztek. Így idejében felfedezték, hogy nyitott vagyok a zene iránt. A többi már szinte jött magától. Amikor hangszert kellett választani, akkor nekem a fúvósok is tetszettek, de nem tudtam dönteni a zongora és a fagott között. A fagott tetszett, mert a tévémaci zenéje fagotton van előadva, de azt mondták, az nagy hangszer, és nem való gyerekeknek. Végül a szolfézstanárnő javasolta, hogy a csellót válasszam. Felnőtt fejjel visszagondolva biztosan kevés volt a csellista. Onnantól nem volt megállás! Útközben a Pro Musica Kamarakórusban is énekeltem hat évig. Ott ismerkedtem meg az egyházi zenével, mert Paskó atya vezette a kórust, és sok egyházi művet énekeltünk a világi kórusművek mellett, és megtetszett az egyházi barokk zene. Felvételiztem egyházzenére is, gyorstalpalóban megtanultam zongorázni, és fel is vettek, de utána úgy döntöttem, a csellót fogom folytatni.

* Milyen egyéb hangszeren játszol?

— Azok a hangszerek, amelyeken feltalálom magam, akár egy színdarabban vagy egy koncerten, a cselló, zongora, orgona, hegedű, furulya, harmónium. A középiskolában egyházzenét is tanultam Paskó Csabánál. Úgyhogy ezek a billentyűsök nem idegenek számomra. Egy kínai zongorista barátomtól, akivel az egyetemen ismerkedtem meg, kaptam egy kínai népi hangszert, egy erhut, melynek két húrja van. Ez a legősibb vonós hangszer, a ma ismert hegedű, cselló, brácsa, nagybőgő ebből fejlődött ki. Most ezzel is kísérletezem, hogy egy kicsit megismerjem ezt az ősi, távol-keleti zenét.

* Szabadkáról Szegedre vezetett az utad?

— Igen. Volt egy zenetábor középiskolásoknak, hangszereseknek. Ingyen lehetett menni Csongrádra, ahol a Szegedi Tudományegyetem hangszertanárai tartottak foglalkozásokat, és ott megismerkedtem a szegedi csellótanárnővel, aki mondta, hogy szeretne dolgozni velem. Úgy döntöttem, hogy a csellót Szegeden folytatom. Ott fejeztem be a zeneakadémiát, a Bartók Béla Művészeti Kart.

* Az anyaországi egyetemi tanulmányok után az a ritkább, ha valaki a hazatérés mellett dönt. Te ezt az utat választottad. Miért?

— Bennem mindig is volt honvágy. Szegeden jók voltak az egyetemi évek, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy — és ezt most mindenféle nagyképűség nélkül mondom — rám itt van szükség, és tudtam, hogy nekem haza kell jönnöm.

* A zenei kötelezettségek mellett a szabadidődben is a zenére fókuszáltál?

— Igen, egy japán bölcs mondta, találj egy olyan hobbit, amelyből meg tudsz élni, és nem lesz szükséged arra, hogy dolgozz. Nekem ezt nyújtja a zene. Úgy érzem, hogy minél többet csinálom, annál több örömöm van benne. A zene is olyan, mint a festészet, egy festményt nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Soha nem lesz tökéletes. Mi sem leszünk soha tökéletesek, Vivaldi mondta, hogy vonós hangszeren nem lehet tökéletesen játszani, egyszerűen képtelenség, de mindig a tökéletességre törekszünk, és ez az élvezetes benne. Ez Madách Imre után is igaz, hogy ember: küzdj és bízva a bízzál! A küzdelem az érdekes, nem az eredmény, mert soha nem lesz tökéletes. Éppen ezért hívjuk művészetnek, és nem tudománynak.

* Zenetanárként dolgozol. Miként próbálod átadni a zeneszeretetet a diákoknak?

— Az elsődleges cél nem az, hogy művészeket neveljünk, legalábbis nekem nem, mert aki gimnáziumba jár, az valószínűleg nem hegedűművésznek készül, vagy zenésznek. Nekem az a feladatom, hogy műértő közönséget neveljek. Mert jelenleg ebben van itt a legnagyobb hiány. Tehát mondhatjuk azt is, hogy a közönség soraiban nagyjából kétszer annyian vannak, mint a színpadon. Sokan alkotnak meg művészkednek igényes módon, de azt veszem észre, hogy színházba vagy koncertekre is már egyre kevesebben járnak. Talán az utóbbi néhány évben elindult valami, ami azért megmozgatta az embereket, de úgy gondolom, hogy a fiatalokra kell fókuszálni, és hogy a fiatalokból kell olyan értelmiségieket kinevelni, akik leérettségiznek, és ha beülnek egy koncertre, akkor nemcsak azt tudják, hogy mit hallgatnak, hanem élvezik és értelmezik is. És nem merül ki a koncertre járási szokásuk abban, hogy elmentünk, jól éreztük magunkat, hazamentünk. Azt a kulcsgondolatot próbálom a gyerekekben elültetni, hogy van jó zene meg kevésbé jó zene, és van olyan zene, amellyel tudok azonosulni, meg olyan, amellyel nem.

* Zenét is írsz.

— Főleg alkalmazott zene szerzésével foglalkozom, ami azt jelenti, hogy felkérésre vagy színdarabokhoz, filmekhez komponálok. Itt a rendező az, aki meghatározza, mi az elképzelése, és én ezt próbálom minél inkább teljesíteni, valamint ilyenkor szoktam bevetni a hangszertudásomat. A stúdiótechnikában most már sok minden megoldható, például a legutóbbi filmnél úgy volt, hogy magamat kísértem zongorán, följátszottam a zongorakíséretet, rájátszottam csellóval, és így született meg az a téma, amely a filmet kísérte. Ez a színházban nem így működik, mert mindent élőben csinálunk. Ott valójában olyan vagyok, mint egy színész, akinek van egy kontextusa, melyet meg kell tölteni, csak nem szöveggel meg mozdulatokkal, hanem hangokkal. Például Döbrei Dénessel sokat dolgoztam, ő főleg mozgásszínházzal foglalkozik. Ott általában mély és elvont gondolkodást igényel a darabok zenéjének az összerakása, ez ugyanis egy olyan munkafolyamat, ahol a rendezőtől a színészekig mindenki élő része az előadásnak. Kapunk egy szöveget, melyen elmélkedünk, és igyekszünk a tartalmat mozdulatokkal, illetve hangokkal kifejezni. Sokat dolgoztam Kálló Bélával is, az ő rendezése teljesen más, klasszikus kőszínházi. Legutóbb Pozsgai Zsolt Zergetánc című drámáját vittük színre. Ez a XVI. századi Erdélyben játszódó, Báthory Zsigmond körüli konfliktust feldolgozó szöveg. Itt konkrétan az volt a rendező kérése, hogy olyan zenét kell írni, amely a XVI. századi Erdélyre volt jellemző. Legyen korhű, még ha nem is teljesen, de hangulatában vagy színezetében hajazzon arra, ami a késő reneszánsz kori Erdélyben elhangozhatott. Ez a feladat azt is tartalmazta, hogy nemcsak zenélni kell, hanem kutatómunkát is végezni. Bementem a könyvtárba, és fellapozgattam mindenféle irodalmat, meg régi kottákat gyűjtögettem. Ezekből inspirálódva írtam zenéket.

* Hogyan lehet parancsszóra zenét szerezni?

— Igen, ez egy kemény meló. Sokszor van olyan, hogy gondolkozom egy problémán, és amikor bent vagyok a színházban, akkor nem jön az ihlet, nem működik, nem jut eszembe semmi. Megmutatom, nem tetszik, akkor hagyjuk a történetet. Aztán három napra rá, hajnali 2-kor fölébredek, és bevillan valami. Akkor gyorsan le kell ülni a hangszerhez, kipróbálni, leírni vagy felvenni, amíg el nem száll az ihlet. Ez nagy szellemi munka, sokat kell rajta gondolkozni, és itt nemcsak a zenélés része az, ami munkával jár, hanem a kitalálás, a megtervezés is. A magyarországi színházakban ezeket általában leírva is kérni szokták, a jogdíj miatt. Azokban a darabokban, amelyeknek a zenéjét én írom, én is adok elő, vagy egyedül, vagy többedmagammal.

* Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

— Szeretnék doktori címet szerezni. Ha Szegeden, az egyetemen, ahol tanultam, indul doktori képzés, akkor azt megcéloznám. A munkásságomat egyébként itthon akarom folytatni, Szabadkán. Úgy érzem, itt most jó helyen vagyok, és itt szeretnék többet szerepelni a színpadon.