Csendes, mondhatnám, talán túlontúl csendes volt körülöttem a természet. Gondolataim elkalandoztak, tekintetem az égre tévedt, a nap már lenyugodott, az est hangulatát a csillagok ragyogása tette ünnepélyessé. Hazagondoltam, arra az időre, amikor még szüleimmel éltem soktornyos kis falunkban. Hirtelen azonban hullócsillag szelte át a végtelen eget. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott egy gyerekkori élményem, a falusi meteorit. Hogy miért falusi? Mindjárt megtudhatják!

A falusi gyerekeknek csodás élete van. Mászhatnak fára, fürödhetnek tócsában, patakban, láthatnak, sőt simogathatnak mindenféle állatot. A természet az udvarukban van. A mi udvarunk is ilyen volt: kutyánk, tyúkunk, kacsánk, libánk, sőt még saját baglyunk is volt!

Ott élt a házunk előtti nagy fán. Nyáron nem is volt vele semmi gond, napközben bóbiskolt, éjjel pedig a környék egereit, patkányait irtotta. Télen viszont maga köré gyűjtötte a vidék többi tollas bölcsét, és olyan éles vijjogást, huhogást rendeztek, hogy nem igazán lehetett tőlük pihenni. Amikor — pestiesen szólva — besokalltunk, akkor csörömpöléssel próbáltuk őket elriasztani. Ez ideig-óráig hatott is, aztán kezdődött minden elölről. Hol mi ijesztgettük a baglyokat, hol a szemben lakó gyógyszerész házaspár. Mígnem egy este a bagolyriogatásba egy olyan égi jelenség avatkozott be, amelynek magyarázatán napokig gondolkodtunk. Nagy csörömpöléssel csapódott be ugyanis a falusi meteorit! Az ajtónak vágódott, és mire az ijedtségtől félholtan kinéztünk, már csak az elszenesedett darabjait találtuk.

Látszatra közönséges barnaszénnek tűnt a falusi meteorit, mely ott hevert a bejárati ajtónk előtt ízzé-porrá törve. A legvérfagyasztóbb azonban az volt, hogy a baglyok hallgattak! Megilletődve álltuk körül a messziről jött égi vándor maradványait. Mindenki a gondolataiba mélyedt, a szüleink ijedtsége húgomra és rám is átterjedt, anyai nagyanyám — aki akkoriban már velünk élt — csendesen keresztet vetett. Nem mondta ki, ám sejtettük, hogy a gonosz művét véli felfedezni a bagolyhuhogás és a meteorit ajtónkba csapódása között! Édesanyám betessékelt bennünket a meleg szobába, ő pedig jó apám óvó őrködése mellett eltakarította a megszenesedett maradványokat. Aludni tértünk.

Nagyanyám másnap a szomszédban álló templom kertjében elmesélte a furcsa történetet a barátnőjének, az amúgy is babonás Juliska néninek, aki bizalmasan „tovább adta” azt a piacon. Az ő változatában azonban a baglyok is lehullottak a fáról, így hát hétfőn a szomszéd faluban már azt mesélték, hogy az udvarunkba csapódó meteoritból mérges gáz szállt fel, és kiirtotta a tollasállat-állományunkat. A kalandot mi is csak úgy úsztunk meg ép bőrrel, hogy előtte az ajtót körbelocsoltuk szentelt vízzel, és hogy házszenteléskor a pap felírta Gáspár, Menyhért és Boldizsár nevét az ajtófélfára. Erre már apám is felkapta a fejét! Mondta ő, hogy ez azért nem egészen így volt, a falu vénjeit azonban ekkor már nem lehetett meggyőzni. Nagyanyám órákig rózsafüzért morzsolt a barátnőivel, hogy kiűzzék a gonoszt a szekrény szélére tett meteoritdarabból.

A történtek híre eljutott a szomszéd gyógyszerészekhez is. Így derült ki a teljes igazság a falusi meteoritról. A szomszéd nevetve kért bocsánatot az általa okozott gondokért, ő vágta ugyanis a baglyok közé az éppen keze ügyébe kerülő barnaszenet, amely a fánál nem állt meg, hanem a mi ajtónknál landolt.

Így történt, hogy a baglyok elhallgattak ugyan, de három faluban beszéltek rólunk meg a csodás meteoritunkról, amely volt is meg nem is.