Minden túlzás nélkül mondhatom, szerintem bármelyik szépségversenyen nyerhetne. Vonásai szabályosak, valami csodálatos harmóniában olvadnak egy szilaj tekintetű leányarcba, sudár termetét pedig olyanná tökéletesítette, mint egy hercegnő. Volt erre ideje bőven, jogerős bírósági ítélettel ugyanis nyolcévi büntetést kapott. Ebből egy évet a kiskorúak, a többit rendes börtönben töltötte le. Feltételesen engedték szabadlábra, már két hónapja ismét a szobája ablakából figyeli a napfelkeltét. Addig, amíg a papírok meg nem érkeznek. Egy hét múlva lesz 24 éves, de azt mondja, sokkal többnek érzi magát. És fáradt meg csalódott. Valahogy másmilyennek képzelte a világot.
- Ez a börtönbüntetés volt az ára annak a felismerésnek, hogy mindenki maradjon az övéinél, tartozzon azokhoz, akikhez természetszerűleg tartozik - mondja Éva. Talán ha én is a természetes környezetemben maradok, nem fájna ennyire az élet. Egészen pontosan nem tudom a keletkezésem történetét, mert amikor már javában kutattam anyám után, megtörtént, ami megtörtént, abba kellett hagynom a ,,családfám' felkutatását. A börtönből erre nem volt lehetőség, de a hivatalos személyek hozzáállása is olyan volt, hogy abba bele lehetett betegedni. Például amikor az én nevelőm - akinek a magamfajta elítéltek ,,átnevelés"-e a feladata - meghallotta tőlem, hogy a szüleim után kutatok, gúnyosan csak annyit mondott: te nem vagy hülyegyerek, tudod jól, hogy anyádat felcsinálta egy cigány, ennek a biológiai ténynek köszönheted az életedet. Mindegy, ezt is túléli az ember, és annyi más megalázás után már szinte természetesnek tűnik, hogy mindenki beléd akar rúgni. De én megesküdtem magamnak, hogy nem tartom oda alázatosan a fenekemet, hogy megkönnyítsem a dolgukat. Ember vagyok én is, és mindent megteszek azért, hogy meg is maradjak annak. Persze, elsősorban azért, hogy önmagamat megértsem, tudnom kellene valamit az eredetemről. Amit biztosan tudok, az az, hogy hatéves voltam, amikor először kerültem ún. befogadó családba. Nem tudom, miért esett épp énrám a választásuk, hiszen látszott, hogy cigány vagyok. Igaz, a szüleim közül az egyik - feltételezem, hogy az anyám - nem volt cigány, de még a félvérség is szemmel látható rajtam, ugye? Iskolába indultam tőlük, amikor Kató néni meghalt. A bácsi nem tudott mit kezdeni velem, így hát visszavitt az intézetbe. Tízéves koromig még három családban is próbáltak nekem otthont találni, de valami szerencsétlenség kísért engem: ahol elhelyeztek, ott mindig történt valami rendellenes, így gyakran kerültem vissza az intézetbe.
Ötödik osztályba indultam, amikor ebbe a családba kerültem. És minden túlzás nélkül állítom, hogy igazi otthonra találtam. A nevelőszüleim úgy viszonyulnak hozzám, mint a saját gyerekükhöz, és én is úgy érzem, hogy hozzájuk tartozom. Még most is, a történtek után. Látja, a szobámban semmi sem változott, talán csak én, a lakó, lettem más, mint voltam. A nevelőanyám, akit még álmomban is maminak szólítok, igyekszik engem meggyőzni, hogy az ember nem kerülheti el a sorsát, hogy mindannak, ami megtörtént, meg kellett történnie, és most rajtam a sor, hogy megtegyem a következő lépést. Tudom, hogy ha száz évig élek, akkor sem fizethetem vissza a nevelőszüleimnek - különösen maminak - mindazt, amit értem tettek, tesznek. De még az ő gondoskodó szeretetük sem tud meggyőzni arról, hogy tévhitben élek, amikor azt állítom, hogy mindenki tartozzon a saját fajtájához. Mert az emberek ezt várják el tőlünk. És talán még az ítéletemet meghozó bírónak is igaza volt, amikor azt állította, hogy mi, cigánylányok előbb érünk be, mint a többiek, és a vérmérsékletünknél fogva bármire képesek vagyunk. Persze, akkor a bírósági ítélet kihirdetésekor semmi értelme sem volt, hogy kimondjam: én még szűz vagyok, mert az egészet önmagam vállaltam.
Amikor még gyakran kerültem vissza az intézetbe, akkor ismerkedtem meg jobban egy fiúval, egy igazi cigánnyal. Egy tömegverekedésben megölték az apját, az anyjának nyoma veszett valahol, így került az intézetbe. Sokat beszélgettünk, igaz, akkor még csak gyerektémákról. De ahogy én megtaláltam a nevelőszüleimet, időnként bejártam hozzá az intézetbe, mert látszott, hogy jólesik neki a figyelem, hálás volt minden beszélgetésért. Maminak nem volt semmi kifogása, hogy időnként meglátogassam a barátomat, ilyenkor még kis süteménycsomagot is csinált, aminek a fiú mindig nagyon megörült. Amikor befejezte a szakközépiskolát, ki kellett költöznie az intézetből, így került albérletbe. De munkához sehogyan sem jutott, ahova csak beadta a kérvényét, azzal utasították vissza, hogy nincs gyakorlata. De egy alkalommal az egyik káderes nyíltan a szemébe mondta, hogy még az intézetben nevelkedett romának sincs mit keresnie egy normális cégnél. Volt ebben a fiúban valami büszkeség, nem akart könyörögni senkinek, hát elvállalt minden munkát, amilyen csak akadt. Nem nagyon voltak barátai, mert a fehérek fanyalogva fogadták be, a fajtája pedig úgy tartotta, hogy kilóg az ő sorukból. Nekem panaszkodott, ha találkoztunk. Sohasem beszéltünk szerelemről, én még ma sem tudom pontosan, hogy hányadán is állunk egymással, de azt tudom, hogy furcsa módon összegubancolódott az életünk. Ha szerencsénk van még egyáltalán, akkor végérvényesen. Középiskolás voltam, amikor egy idősebb fiú udvarolni kezdett. Volt a modorában valami erőszakosság, eleinte még csak burkoltan. De amikor néhányszor elmentem vele moziba, kezdett úgy viselkedni velem, mintha a tulajdona lennék, a kabátja vagy a motorja. Utáltam az ilyen viselkedést, hát kértem, hogy egy kicsit fékezze magát. Megpofozott, és azt mondta, neki egy cigánykurva nem mondhatja meg, hogyan viselkedjen. Panaszkodtam a nevelőszüleimnek is, meg az intézeti fiúnak is, mindenki azzal vigasztalt, hogy ne féljek, ha kell, megvédenek tőle. Egyszer az utcán összefutott az intézeti barátommal, és azzal fenyegette meg, hogy ha nem hagyja abba a barátkozást velem, kinyírja. Egyébként az apja valamikor rendőr volt, és úgy érezte, neki joga van bárkivel erőszakoskodni, neki senki sem állhatja útját. Gyakran verekedett össze, egyszóval izgága, kötekedő fenegyerek hírében állt. Egy alkalommal részegen találkozott velem, és erőszakkal el akart húzni egy barátjához. Míg dulakodtunk, odaért az intézeti barátom, és a segítségemre sietett, de akkor már folyt az orromból a vér, kiverte egy fogamat is. A barátom megfenyegette, hogy ha még egyszer molesztálni merészel, agyonveri. Nem múlt el két hónap, amikor az erőszakos fiút egy kávézó hátsó udvarában meggyilkolták. A gyanú az intézeti barátomra terelődött, akinek sehogyan sem sikerült bebizonyítania, hogy a gyilkosság napján nem is tartózkodott a városban. Akkor határoztam el, hogy magamra vállalom a történteket. Meggyőződésem, hogy az intézeti fiú ártatlan, én tudom, hol volt azon az éjszakán. Azt hiszem, akkor azt akartam kipróbálni, hogy mennyire egyformák a mércék. És itt van az eredmény: elítéltek anélkül, hogy rám bizonyították volna a gyilkosságot. De engem ez akkor, meg igazából ma sem érdekelt. Én meg akartam menteni a barátomat, mert tudom, hogy ártatlan. A perben pedig az volt a döntő bizonyíték, hogy a mi fajtánk génjeiben ott lappang a gyilkolási ösztön, hát nem csoda, hogy öltem. Nem akarom én sem az igazságszolgáltatást, sem mást bírálni, hiszen ha nagyon őszinte akarok lenni, bevallom: tudtam előre, hogy nem nagyon kutatnak majd, elfogadják a beismerő vallomásomat. Az ítélet kimondása pillanatában vált világossá, hogy sohasem szabad máshoz, csak a saját fajtánkhoz tartozni. Míg én a börtönben voltam, addig az intézeti fiú külföldre költözött. Van lakása, munkája, és ha minden sikerül, kimegyek utána. Még az is lehet, hogy összeházasodunk. Ennyit még tehetek a fajtámért.