A harag természetes, normális válaszreakció, évezredek óta végigkísér bennünket, indulati életünk szerves része, akárcsak más esetben a nevetés vagy a sírás. Magasabb foka a düh. Düh kell a túléléshez, motivál bennünket, hogy reagáljunk a viszályra, a fájdalomra, a fizikai vagy a pszichés sérülésre. A felháborodás még agresszióhoz is vezethet, mivel az emberek egyharmada nehezen tudja féken tartani indulatait.

„A düh erősebb, mint a félelem, erősebb, mint a bánat” (Dan Millman)

A harag, a düh és a félelem olyan érzelmek, amelyek fizikailag is károsítják a szervezetet, betegséget okozhatnak. Fokozzák a szimpatikus idegrendszeri aktivitást, előteremtve az energiát a reagáláshoz. Az egyensúlyt visszaállító paraszimpatikus idegrendszer működése ez idő alatt szünetel. Bebizonyosodott, hogy például a harag a májat, az aggódás a gyomrot, a stressz a szívet gyengíti (az adrenalin a DNS-t károsítja). Az energiaforrások kiapadása miatt károsul az immunrendszer működése. A túl sok felesleges negatív érzés, félelem, harag másik ember iránt nem lesz produktív, és kiszív minden energiát. Például a dühroham után két órával a szívroham kockázata ötszörösére, a stroke kockázata háromszorosára nő. A nyílt, pusztító fizikai agresszió napjainkban társadalmilag akadályozott, így gyakran csak a szavak és a gesztusok jelzik az elfojtott dührohamot (csípősen visszavágunk, ölni tudnánk tekintetünkkel). Mások passzív-agresszív viselkedéssel fejezik ki haragjukat, úgy, hogy állandóan másokat kritizálnak, cinikus megjegyzéseket tesznek, folyton ellenséges hozzáállást tanúsítanak.

A legtöbben szeretnénk elkerülni ezt az érzelmet, hiszen képes megmérgezni a hétköznapokat, a kapcsolatokat. Gyakran társul hozzá szomorúság, kiábrándultság vagy tehetetlenség. Mégis a düh lett korunk legfontosabb érzelme. Lehet, hogy valami nagyon félrecsúszott a világban? Jóllehet a düh a haragból fakad, még nem sikerült megállapítani, mikor vezet el a harag dühkitöréshez.

A harag, a bosszúság ösztönző, motiváló erő is lehet a túléléshez, azért, hogy valamit megváltoztassunk, hogy harcoljunk, hogy megvédjük magunkat a támadásoktól, megelőzzük a fájdalmat. A düh energetikája a nemtetszéstől, elkedvetlenedéstől a dühkitörésig és a gyilkos lendületig tartó pályán képes mozogni. Csőlátás, tompa hallás, megnövekedett szívritmus, hiperventiláció, alvási nehézségek, étkezési zavarok lépnek fel, a látás beszűkül, és annyira a düh forrására koncentrálunk, hogy elpusztítása érdekében akár támadni is képesek vagyunk (2. kép). „A féktelen harag elveszi az ember eszét” — mondta Seneca. A felgyülemlett, nem kezelt, megoldatlan, visszatartott düh előbb-utóbb kikerül az irányítás alól, valamikor biztosan előtör, és uralma alá gyűri életünket, romboló hatású lehet, problémát okozhat, az egész életminőséget károsíthatja.

„A világ visszhangos hely. Ha haragot indítunk útjára, harag jön vissza; ha szeretetet adunk, szeretet jön vissza” (Osho)

A harag, gyűlölet, bánat mérgeket termel a szervezetben, az erős gyűlölet pedig a leheletben olyan erős vegyületeket választ ki, amelyek a kísérleti állatokat nyomban megölik. A haragot mint negatív érzelmet el lehet fojtani, ám számolni kell azzal, hogy a befelé forduló düh számos betegséget okoz, mivel az „ellenségnek” szánt méreg a szervezetben marad. A cél nem elnyomni a dühöt, mert nem kerülhetünk el minden idegesítő embert és helyzetet, hanem igyekeznünk kell konstruktívabb viselkedést kialakítani a lecsillapodással, az érzelmi reakcióink ellenőrzésével. Át kell formálni a pusztító érzelmeket kreatív energiává. Ryan Martin dühkutató szerint a haragot nem megszüntetni kell, hanem megtanulni kezelni. Egyébként is csak egy bizonyos ideig tudjuk elnyomni, mivel a nem kezelt indulat olyan lesz, mint egy kukta, előbb-utóbb felrobban.

Az ego azért dühös, mert fél az igazságtól, az őszinteségtől és a kiegyensúlyozottságtól, ezek mind csökkentik irányító szerepét, retteg attól, hogy megbocsásson, vagy észrevegye mások ártatlanságát. Az ego csak akkor létezhet, ha gyűlöl, mert a gyűlölet által felsőbbrendűnek érzi magát, a gyűlöletben elszigetelődik. Azért nem akar lemondani erről a magatartásról, mert örömét leli a negativitásban. Amikor negatívság van bennünk, és tudatosan észleljük is ezt, azaz érezzük, hogy valami élvezi bennünk ezt a negatívságot, akkor tudatában kell lennünk, hogy az ego dolgozik. Alig várja, hogy mérges lehessen, s ugorhasson ilyen kifejezésekkel: Torkig vagyok! Felháborító! Mit képzelsz?! Kikérem magamnak! A düh, az erőszak, az agresszió az ego hatalmát növeli.

„A düh olyan tolvaj, aki ellopja a szép pillanatokat” (J. Lunden)

A múltban átélt sérelmünk dédelgetése (mit tett velem/velünk!), fejben tartása is képes eltorzítani a jelenünk érzékelését, lehetővé téve ezzel, hogy az ego a markában tartson bennünket. Ráadásul az emberi ego szeret másokat hibáztatni, a külvilágot, az univerzumot, a szomszédot, az időjárást, a sorsot, a nőket, a férfiakat és természetesen istent. Ezzel folyamatosan fenn tudja tartani a harag és a düh állapotát, belesüpped egy olyan helyzetbe, amelyben megkapja önmagától a folyamatos figyelmet, és nem kell mással foglalkoznia. Mivel az egós elme folyton a múlttal vagy a jövővel foglalkozik, gyakran már arra sem emlékszik, mi idézte elő a haragot, jogos volt-e, vagy sem. Csak az a biztos, hogy a béke állapotán rés keletkezett, amiért az ego fenyegetve érzi magát. És akkor lehet futni a köröket, nem kell változtatni. Az ego határozza meg, hogy mi okoz nekünk örömet vagy fájdalmat, és tőle függ az is, mit ítélünk helyesnek vagy helytelennek, szinte teljesen ő tartja kezében a földi boldogulásunkat. Azok az egyének, akik ennek esnek áldozatául, rendszerint elutasítják az építő jellegű tetteket, minden segítségükre irányuló erőfeszítésnek konokul ellenállnak a legkülönfélébb kifogásokkal.