Noha az országútnak erre a szakaszára csak igazán ritka és kivételes alkalmakkor szokásom rákanyarodni, a korábban felfedezett építészeti ereklyéket, főleg azokat, amelyek csak meghatározott szögekből bontakoznak ki teljes valójukban, valahogy sosem volt merszem körbefotózni. Mentségemül szóljon, hogy a dolgok állását a saját bőrömön többször is sikerült megtapasztalnom, azaz pontosan tudtam, nemigen előnyös vállalkozás „tájidegen” rendszámtáblájú személygépkocsival csak úgy beparkolni a kukoricásba. Ráadásul egyedül...

Nos, Jóska barátom, mindezt tudva rólam, szinte magától értődően indexelt, majd fordult jobbra a piros csíkkal áthúzott településtáblát követő kanyar utáni határdűlőre. A renitenskedésünkhöz egy szélmalom megvizitálása pattintotta ki a gyújtószikrát. A Jegricska jobb partjára telepített Boldogasszonyfalva határában, annak is a délkeleti szegletében. Menetirány Zsablya felé. Bizonyos feljegyzések szerint e vitorlák nélküli malom valamikor a XIX. század végén épült. A világhálót böngészve azt is megtudhattam róla, hogy magántulajdonban van. E státusza azonban, úgy látszik, egy cseppet sem nyújt számára nagyobb biztonságot, mint ha történetesen állami védelmet (is) élvezne. Első megítélésre nekünk legalábbis ez „jött le” róla. Igaz, a többedikre is...

Környékét ottjártunkkor szabályosan felverte a gaz. Ékesszólóan azt is bizonyítva, hogy e tájon sem volt híja esőnek a tavasszal. A főbejárat mellett példásan összerakott téglák. Van, aki a malom bontását, de van olyan is, aki az objektum (újra)építésének lehetőségét véli bennük felfedezni. Mármint a téglák jelenlétében. Két dologhoz azonban semmiképpen sem férhet kétség. Az első, hogy a megnevezett építőelemek odaföntről, a rozsdamarta bádoglemez süvegű nyakrészről jutottak le a mélybe, illetve a második, hogy 2007-ben még a helyükön voltak ezek az égetett agyagformációk. Ott, a magasban, ahol a pallérok eredetileg nemcsak habarccsal, de több emberöltőnyi szavatossággal is egybekötötték őket. Bizonyíték mindeme tényekre a többi közt egy korabeli fénykép is egy szerb, magyar, angol és olasz nyelvű turistacsalogató füzetecskében (Ana Pandžić: Salaši, etno-kuće, vetrenjače, Admiral Books, Belgrád, 2007.).

Ugyancsak a nyomuló egynyáriak által teremtett rengeteg inkognitójából köszönt ránk egy gémeskút is. Félreérthetetlen hűséggel osztozva terebélyes téglaszomszédjának sorsában. Gémjét, káváját jóízű konoksággal „fogyasztja” az idő. Egyébként — oh, minő vakmerő nagyképűség nevükben nyilatkozni! — egyikük sem eszi magát mindezen. Sem a malom, sem pedig a kút. Bölcs döntés részükről. Annál is inkább, hiszen azokat az illetékeseket, akik esetleg fordíthatnának e két alföldi reliktum sorsának alakulásán, úgy látszik, mindez hidegen hagyja. Átaljában szemlélve, e szépemlékű malomipari épületegyüttesen belül megmaradt még a néhai molnár(ok) fehérre meszelt háza. A tető fölé repedezett kérgű és hatalmas lombkoronájú diófák borulnak védelmezőn. A boldogasszonyfalvi szélmalom tatarozására, felújítására, illetve „felélesztésére” — e tényt sajnos már kilenc évvel ezelőtt feljegyezték róla a fentebb nevezett füzetecskében! — mindmáig nem került sor.