Édesapám apukája, akit Tatinak becéztünk, meghalt, amikor én egyéves voltam. Így csak apukám és a nagyi elbeszéléseiből, valamint a róla készült fényképekről ismerhettem meg.

Tati 1938-ban született Zentán. Ő ötödik gyermekként érkezett a családba a hat gyermek közül. A két legidősebb testvére féltestvére volt, mivel a féltestvérek édesanyja fiatalon meghalt. Ezután vette feleségül Ótatám az Ómamámat, aki tizennégy évvel volt fiatalabb a férjénél. Ómama szíve akkor már másé volt, de hiába, a szülők másképp rendelkeztek az élete felett. Sokat is panaszkodott emiatt, de azért is, hogy hányszor kellett megvédenie rosszcsont gyermekeit az atyai szigortól.

Tatiék a zentai Makszim Gorkij utcában laktak, melyet Melegkút utca néven ismertek. A névadó egy 300 méter mély ártézi kút volt, melyből bőven ömlött a langyoskás, kellemes ízű víz. Egy hosszú vasvályúba folyt, mely az állatok itatására szolgált. De az emberek is innen hordták a vizet, sokan még a vízvezeték kiépítése után is. Sajnos a víz fokozatosan elapadt, végül a talaj szintjére került a kifolyó nyílás, majd meg is szűnt. Tatiék háza szemben volt az iskolával, ez jó alkalmat adott arra, hogy a kapu tetejéről megdobálják a hazatartó diákokat. A családi házuk vert falból készült, és habár többszöri átépítésen és felújításon esett át, ezeket a falakat meghagyták. Így télen meleg, nyáron pedig hűvös maradt. A lakóépületet egy kisebb konyha, azt pedig a ló- és a marhaistálló követte. Végezetül a szerszámos fészer következett a padlásfeljáróval. Az udvar szembeni oldalán sorakozott a nyári konyha, a disznóól és a góré, valamint a kocsiszín és a tyúkól. Az itt ásott kút a mai napig megvan. Kissé félelmetes belepillantani a nyáron is hűvöst árasztó mélységbe. Az udvar hátsó részében a szalmát és a kukoricaszárat tárolták, valamint a végterméket, vagyis a trágyát.

Habár közel volt az iskola a házukhoz, és Tatiék jófejű, éles eszű gyerekek voltak, nem jeleskedtek a tanulásban. Ezt meg is lehet érteni, mert a munka volt az első, és csak azután a tanulás. Nagyobb munkálatok idején, mint az ültetés vagy a betakarítás, napokig kimaradtak az iskolából. De a mindennapi teendők mellett sem jutott mindegyiküknek ideje a leckére, csak annak, akit kiszemeltek továbbtanulásra. Már korán reggel a jószágok közt kellett lenniük. A lovak tisztán tartása, csutakolása bizonyult a legfontosabbnak. Olyan eredményesek voltak ebben a tevékenységben, hogy az unokatestvérek mindig elcsodálkoztak a lovak tisztaságán. Addig kérdezősködtek, míg a Tatiék beadták a derekukat, és megosztották velük a fortélyukat. A lényeg Tatiék elmondása szerint az volt, hogy éjszakára fel kellett kötözni a lovak farkát a gerendához, nehogy belefeküdjenek a piszokba. A rokonok nagy boldogan ki is próbálták az eljárást, aminek az lett az egyik következménye, hogy a lovak reggelre alig álltak a lábukon a fáradtságtól. A másik pedig, hogy az unokatestvérek nadrágját alaposan kiporolták.

Dédszüleim a gyerekekkel, nagyapám a felső sorban balról

Nagyapáméknak nemcsak a nagyobb állatokra volt gondjuk, hanem a kisebbekre is, mint például a madarakra. De ezt hobbiszinten űzték. Ismerték az összes padlást a környéken, sőt még a közeli Szent Antal-templom tornyába is bejáratosak voltak. Kilesték, hogy hol és mikor költenek a galambok. Figyelték a fiókák felcseperedését, és amikor elég naggyá váltak, elcsenték őket. Finom leves és kirántott hús lett belőlük. A felnőtt és szebb példányokat pedig elkapták, hogy dicsekedhessenek a szintén „nagy galambász” szomszéd gyerekeknek. A fán költő madarak annyival voltak szerencsésebbek, hogy nem kellett szomorkodniuk a fiókáik elvesztésén, mert a tojásokat idejekorán kilopták alóluk. Innen ered a Tatám fára mászó képessége és az is, hogy még idősebb korában is leszedte a legmagasabb ágról a gyümölcsöt. A Tatiék ornitológiai megfigyelése a verebekre is kiterjedt, és rájöttek, hogy túl sok darát esznek meg a tyúkok elől. „Tudományos megfigyelés” céljából egyszer egy egész rajt sikerült befogniuk. Nehezen tudták eldönteni, hogy mi is legyen a majd félszáz egyed sorsa. Végül is rábeszélték az anyukájukat, hogy főzzön jó verébpaprikást. Az Ómamám kedve már a kopasztás alatt elment. Az étvágya pedig akkor, amikor elkezdte kevergetni a paprikást, és a rotyogó, piros léből kikandikált a sok pici veréblábacska. Végül is a kutyus járt jól.

Nagy Abonyi Mihálka, ahogyan még felnőttkorában is szólították nagyapámat az idősebb rokonok, sokat mesélt a gyümölcsösükről. A várostól délre, a komp és a Sárgapart közt terült el a Tisza partján a családi birtok. A gyerekeknek is be kellett kapcsolódni a munkába: segítettek kibontogatni a szőlőtőkéket, kapáltak, kaccsaztak, metszettek, szüreteltek, és rengeteg vizet felhordtak a Tiszáról. A vizet egy nagy betonkádba öntötték, melyben az apjuk elkészítette a kékköves permetet. A Tati emlékezetébe mélyen belevésődtek azok az éjszakák, amelyeket egyedül kellett eltöltenie a gyümölcsösben. Hányszor elmesélte, hogy sehogyan sem tudta megérteni a szüleit, akik azt gondolták, hogy egy kisgyerek meg tudja majd védeni a termést a tolvajoktól. Az igaz, hogy a termésre vigyázni kellett, mivel a megélhetésüket jelentette. A szebb gyümölcsöt eladták a háztól vagy a piacon, a silányabbat kifőzték pálinkának, a szőlőből pedig bort készítettek. Állandó kuncsaftok jelentek meg a délutáni órákban, és a diófa alá helyezett széken ülve fogyasztották el fityókból a kisüstit vagy pohárból a bort. Kortyolgatás közben megtárgyalták az aznap történteket. Voltak azért vidám pillanatok is a szőlőben. Egyszer fogtak „rigót”. Vagyis amikor az egyikükre rájött a szükség, mondták neki, hogy a szőlősorok közt végezze el a dolgát, és aztán takarja le egy kalappal. Addig a másik nagy boldogan elújságolta a szomszéd gyerekeknek a madárfogás tényét. Ők is látni akarták, sőt, meg is akarták simogatni a kisrigót. Volt ám meglepetés, amikor az egyikük hirtelen a kalap alá nyúlt! Másik alkalommal pedig rákérdeztek, hogy mi az a furcsa mag az egyik zsákban. Azt mondták a Tatiék, hogy az bizony amerikai napraforgó. Pedig az ricinus volt, melyet bőven osztogattak a kíváncsiskodóknak. Azt mesélték, hogy elég hosszúra sikeredett a hazafelé út, mert hol az egyiknek, hol pedig a másiknak kellett leugrania a kocsiról a szükség miatt. A sok permetezés végül is tönkretette a Tati édesapjának, Ótatának a tüdejét, ami a halálához vezetett 1963-ban. Akkori szokás szerint otthon ravatalozták fel, és a gyászmenet zenekar kíséretében vonult a végső nyughelyre. Ezután a parcella felaprózódott az örökösök között.

Tati unokái körében, én a karjában

A tél sem múlt el tétlenkedéssel. Fokozatosan morzsolták a kukoricát a góréból, a gyerekek is segédkeztek. Kézzel kellett tekerniük a morzsológépet, míg valaki etette, vagyis a gép felső részén található nyílásba helyezte a „kukoricacsívet”. A harmadik pedig kapkodta össze az alul kipotyogó csutkát, majd pedig zsákba szedte a szemeket. Mivel mindig maradt valamennyi szem a csutka végén, azt egy másik csutkával le kellett dörgölni. Ezt hívták csutkázásnak. Az ősszel begyűjtött fűzfavessző is sorba került. Beáztatták a vesszőt, utána pedig egy fából készült, háromélű szerszámmal felhasították. A díszítő szálakról pedig leszedték a háncsot. Ezután elkezdődött a fonás, és a szorgos kezek alól sorba kerültek ki a kosarak. Igaz, hogy nem voltak kiállításra valók, és néha nehezebbnek bizonyultak, mint a beléjük rakott portéka, de mégsem kellett érte pénzt kiadni. A söprűk már annál sikeresebben készültek.

Tati nemcsak fiatal korában, hanem még idősebb korában is kötögetett söprűt, és osztogatta a barátok és rokonok közt. A nagyi annyira szerette őket használni (nem közlekedésre), hogy amikor a Tati halála után az utolsót is elkoptatta, teljesen kétségbe volt esve. Sajnos sem az apukám, sem a nagybácsim nem tanulták meg tőle sem a seprűkészítést, sem pedig más mesterséget. De ezen nem kell csodálkozni, mert egyik sem kétkezi zseni. Viszont megtanulták tőle a tisztességes munka örömét.

Tatinak nem volt sok emléke a II. világháborúról, csupán a szövetséges repülők és bombázók hangját tudta felidézni. Elmondása szerint a vasmadarak ezüstösen csillogtak fenn az égen, ahogy délre repültek, és miután megszabadultak gyilkos terhüktől Újvidék fölött, fordultak is vissza. Az oroszok bevonulását sem felejtette el. Mindenki rettegett az orosz felszabadítóktól, mert a hírük megelőzte őket. Tatiéknak szerencséjük volt, mert tiszteket kellett elszállásolniuk. Míg más családoktól elkobozták a lovakat és a szekereket, addig a tisztek nem engedték, hogy a Tatiékat bántsák. Az oroszok után vonultak a partizán felszabadítók. Tőlük már nem tartott Tati és a családja, mert úgy vélték, semmi olyat nem tettek, ami miatt félniük kellene a partizánoktól. De tévedtek. Ha a szerb nemzetiségű szomszéd nem avatkozik közbe, a Tatit elfogják, és lehet, hogy úgy végzi, ahogyan a többi hatvanöt ártatlan ember, akit kegyetlenül kivégeztek.

Szerettem volna, ha személyesen is megismerhetem a nagyapámat, és ha tőle hallom az elbeszéléseit. Szerencsére van egy még élő nagyapám is, de az már egy másik történet.

Nagy Abonyi Gábor, Zenta
Petőfi Sándor Általános Iskola, 8. b osztály