* Mesélj a kezdetekről!

— Noha már korábban is gitározgattam Tamási Miki barátommal, az első igazán jelentős pillanat az volt, amikor Sára Zoli megmutatta nekem Jimmy Hendrixtől a Red House Bluest. Akkoriban még jól nevelt fickó voltam, élére vasalt szövetnadrágban jártam. A zene hallatán megrémültem, hogy atyaisten, ez micsoda?! Aztán néhány hét vagy hónap múlva előjött bennem az érzés, hogy azt a számot még egyszer meg szeretném hallgatni, és akkor nagyon megtetszett ez a stílus. 1983-ban Újvidéken megvettem az első villanygitáromat. Egy cseh Iris volt, rossz gitár, de szólt. Éjjel-nappal keresgéltem, hogy Hendrix melyik hangot játssza a gitárnyakon. Volt, hogy éjjel sem aludtam, de nagyon lassan haladtam, mert nem volt senki, aki bevezetett volna a szólójátékba. Aztán 1986-ban a sors Németországba vezetett. A nagybácsim hívott, hogy dolgozzak nála, 1989-ben pedig elmentem Amszterdamba, később Münchenbe utcazenélni. Mindenütt játszottunk, „lekalapoztuk” a teraszokat. Lassan kezdtem megszeretni az akusztikus gitárt. Sikerünk is volt, dőlt a pénz, úgyhogy amikor csak tehettük, kimentünk muzsikálni. 1990-ben végül ott maradtam Münchenben. Akkoriban jöttek divatba az unplugged lemezek. Elkezdtem leutánozni Clapton Unpluggedját, úgyhogy még egy lépéssel közelebb kerültem az akusztikus gitárhoz. Münchenben elvégeztem a jazzszakot. Villanygitároztam, de az akusztikuson gyakoroltam, ami jó technika, mert amit az akusztikuson begyakorolsz, azt utána a villanygitáron nagyon könnyen el tudod játszani.

* És hogy találkoztál az akusztikus blueszal?

— Németországból haza-hazajártam, és 2001-ben Kúlán találkoztam egy gyerekkori barátommal, Almási Misivel, aki akkor már régóta benne volt az autentikus, azaz gyökérbluesban. Addig nem tudtam, hogy szájharmonikázik, hiszen csaknem húsz évig nem láttuk egymást. Adott nekem felvételeket, és rájöttem, hogy az elektromos blues nem minden. Misivel egyébként 2013 óta Acoustic Blues Duo néven együtt is zenélünk. Szóval megkedveltem a blues pionírjait, és Hendrik fiam is velem együtt hallgatta őket. Nem volt még tízéves, amikor megkérdezett, hogy kaphatna-e egy harmonikát tőlem. Mondtam: persze, de minek az neked, fiam? Azt válaszolta, hogy olyan jó és világhírű szájharmonikás akar lenni, mint amilyen Paul Butterfield volt. És elkezdett muzsikálni. Szenzációsan haladt. Ő úgy emlékszik, két hét múlva (szerintem három hét volt) már fellépett velem. Ráadásul ő akusztikus bluest akart játszani, szóval a fiamnak köszönhetően is ástam bele magam mélyebben ebbe a műfajba. Mi lehet nagyobb motiváció egy zenész apának, mint hogy a fia muzsikálni akar? Megszületett hát a Father and Son duó. Aztán egyszer meghallottuk, hogy Steve Baker, az egyik legnagyobb ma élő bluesszájharmonikás egy augsburgi zeneboltban lép fel. Elmentünk meghallgatni. Csodálatosan játszott. A koncert után bemutattam neki Hendriket, aki már nagyon kicsi korában gyönyörű hangot tudott formálni a harmonikán: olyan volt ez a hang, mint egy érett, tapasztalt léleké. Baker, amikor hallotta, a két kezével megfogta a fejét, és azt mondta: „Oh, my god, that tone!” (Ó, istenem, az a hang!) Megígérte, hogy támogatni fogja a gyereket. Meg is hívta az általa alapított trossingeni harmonika-mesterkurzusra, ingyen. Ott kezdődött a buli. Akkor. Rengeteg embert ismertünk meg, például Joe Filiskót, a chicagói harmonikakészítőt és harmonikaművészt, aki az összes létező harmonikastílust megtanulta, ápolja és őrzi. Ő lett Hendrik mentora, én meg ott voltam kísérőként, hiszen a gyerek akkor még tizenhárom éves sem volt. Mivel a Hohner üzletvezetőjét és igazgatóját is megismertem, elértem, hogy a Frankfurti Zenei Vásáron, a világ legnagyobb zenei expóján felléphessünk a Hohner standjánál. Ez volt a legjelentősebb szereplésünk. Lényegében csak útiköltségért játszottunk, de úgy gondoltam, hogy ez jó reklám. Aztán a 2009. évi trossingeni szájharmonika-világbajnokságon Hendrik megszerezte a hetedik helyet. Egyedül muzsikált, így akarta. A zsűriben ott volt Jerry Portnoy (Muddy Waters és Clapton szájharmonikása), megismertük Pribojszky Mátyást, Carlos del Juncót, Henry Heggent… Ezek nagyon nagy pillanatok voltak az életünkben. Rengeteget tanulhattam tőlük, hiszen láthattam, hallhattam őket, és tanácsot is kérhettem tőlük. Ezenkívül nemigen volt más hasznunk az egészből, mert a buli egy kicsit megállt. Hendriktől elvárták, hogy a tananyagot, melyet kapott, a jövő évre begyakorolja, de erre nem került sor. Én mindig magamat vádoltam, Hendrik viszont azt mondja, miatta volt. Tovább kellett volna gyakorolnia, de ő a sport felé fordult. Aztán visszakerült a szájharmonikához, szeretne is velem zenélni. Most távol vagyunk egymástól, de azért évente egyszer-kétszer találkozunk. Mielőtt hazajöttem, két és fél évig oktattam egy magán-zeneiskolában, úgyhogy megtapasztaltam, milyen is gitártanárnak lenni. Nagyon szerettek — 11 diákról 45-re tornáztam magam —, de nekem ez nem volt olyan jó. Annyira elfárasztott, hogy látni sem bírtam a sarokban a gitárt. Az ember valahogy elfásul a tanítástól, mely kiszipolyozza. Végül 2013-ban egészségügyi okok miatt visszaköltöztem Kúlára.

* Aztán itthon is alapítottál zenekart...

— 2011-ben a kishegyesi Crossroadsban megismertem Mišót, azaz Miodrag Marjanovot, a Blues Lady szólógitárosát. Buga, azaz Bunford Gábor csapatában játszott. El sem tudtam képzelni, hogyan lehet valaki ilyen jó gitáros. Megtudtam róla, hogy a Kőbányai Zenei Stúdió Jazz Tanszakára járt, ahol olyan emberek tanítanak, mint Póka Egon, Hobo basszusgitárosa vagy Babos Gyula. Babos hosszabbítgatta Mišo vízumát, merthogy ő csókai szerb. Mišo évekig Mester Tamással játszott, nagy koncerteket adtak, zenélt a megboldogult Somlóval és sok más neves művésszel is. Ő hozta a zenekarba a két másik tagot, aki szintén Kőbányán tanult: a dobosunkat, Goran Evetovićot és a basszusgitárosunkat, Mészáros Armandot. Három próba után megvolt az első fellépésünk, az idén nyáron pedig már a Nišville-en is zenélünk. Közben Mišóval megalapítottuk az A and M duót is, már kétszer jártunk vele Svájcban.

* Nyilvánvaló, hogy a közönségetek nagyon élvezte a muzsikát, de neked milyen érzés fent lenni?

— Olyan, hogy észre sem veszem az időt vagy a fáradtságot. Elindul a zene, ott valamit bemondok, és utána egy alagútba kerülök. Megy a zenevonat, és én nem igazán vagyok tudatos állapotban. Csakhogy közben ennek a mozdonynak én vagyok a fűtője is. Végig jelen vagyok szellemileg. A rutinomat ebben érzem: a zenevonat zakatol ugyan, de azért nem az jellemző rám, hogy se nem látok, se nem hallok. Olyan jók a fiúk, hogy az éneklés mellett nekem csak gitáralapot kell adnom nekik, meg irányítanom, hogy ki szólózik, és meddig. Nagy profiktól láttam, hogy ezt hogyan csinálják. Persze lehetne még jobban. Clapton tíz centivel megemeli a gitárját, ha vége van a számnak, és erre mindannyian figyelnek körülötte.

* Mi az, ami csak a bluesban van meg?

— A blues az érzelmek zenéje. Igaz, hogy nyers, de őszinte. Nem csak a szomorúságról szól, hiszen a bluesban öröm is van, meg sikamlós, szexis szövegek. A technikai precizitás itt nem olyan fontos, időnként még ritmikai rendellenességek is előfordulnak, de még a Led Zeppelinnél sem érzek olyan érzelmeket, mint például Freddy Kingnél. Sosem éltem akkora nyomorban, mint a blues pionírjai, viszont voltam már nehéz élethelyzetben, ezért nemcsak értem, de érzem is ezeket a szövegeket. És ahogy telnek az évek, ez egyre inkább így van. Nem azt mondom, hogy én szomorú akarok lenni, de voltak olyan időszakaim, amikor emiatt is tudtam azonosulni ezzel a műfajjal. A jazz is őszinte zene, de nem tud annyira megfogni, mint a blues. Szeretem hallgatni, de nem tudtam megtanulni, pedig a zenekaromban rajtam kívül mindenki elsősorban jazz-zenész, sokszor be is hozzák a jazz és a rock elemeit. Azt mondom, csinálják csak, ez az övék. Én a klasszikusabb formához tartom magam, ők viszont kirándulásokat tesznek, ami egyáltalán nem baj.