Kozmopolitának vallja magát, akárhol tudna és tud élni a világban, de mint mondja, a kanizsaiság ott van benne, mindenhova magával viszi. A fast fashiont nem szereti, s a mai napig mindig ott van vele a lábbal hajtható Singer varrógépe.

* Divattervezés, varrás, szabás. 

— Nem vagyok divattervező, inkább kreátornak nevezném magam. Nekem a textil a szerelmem. Egy olyan csodálatos anyag, amelyet ösztönösen érzek gyermekkorom óta. Ott van mindenhol, ezáltal én is ott tudok lenni mindenhol, és közben nem is kell teret váltanom. Amikor megszületünk, az első kontakt édesanyánkkal van, azután a textillel, mellyel betakarnak. S amikor itt hagyjuk ezt a földi létet, azt is textilbe bugyolálva tesszük. Tehát az élet minden terén ott van, s ebbe a mindenhol ottlétbe szerettem bele. Szeretem a textil minden árnyalatát. És mindegy, hogy éppen egy színházi jelmezt tervezek, vagy egy esküvői ruhát.

Fotó: Szerda Zsófi

* Akkor, mondhatni, te erre születtél. Gyerekkorodban is varrogattál?

— Édesanyám és nagyanyám is varrónő volt, én már a harmadik generáció vagyok a családban. Gyerekkoromban kukoricacsuhé babát készítettem, és ruhát varrtam neki. A csúnyácska csuhé kapott egy csoda szép Barbie-ruhát. Édesanyám műhelyében is sokszor lent felejtettem magam. A nagyi tökéletesen tudott pliszírozni s beállítani a ruhák vállát. Édesanyám is jó szakember, de ő mindig kicsiben gondolkodott. Szóval én ebbe beleszülettem, mégis folyton azt éreztem, hogy ők degradálóan tekintettek erre a szakmára. Soha nem mondták ki, de éreztették, belém ültették. Ennek ellenére nem toltak más irányba, sem jogi karra, sem az akadémiára, sem orvosnak. S ebből az érzésből kellett nekem kitörnöm, és megtanulni nagyobban gondolkodni. Ez ott zakatolt bennem már akkor, mint a varrógép. Édesapám volt a haladóbb szellemű a családban, sajnos elég fiatal voltam, amikor meghalt. Merész, bátor férfi, néha forrófejű, impulzív, aki már kiskoromban hozta haza a számítógépeket, hogy tanuljam meg kezelni, ez a jövő, s tanuljak nyelveket, olvassak, járjak iskolába.

Fotó: Szerda Zsófi

* Gondolom, valakinek, aki a saját kezével készít ruhákat, fő „hangszere” a varrógépe.

— Hát igen. Mindenhová magammal vittem, ahol dolgoztam. Én maradi gondolkodású vagyok e téren, mindig lábbal hajtós Singer varrógéppel dolgoztam, mert a kattogása a szívem ritmusára jár. A kattogás, a textil, a kis lámpa, ez egy külön világ, ahol csak én vagyok. Felcserélődik a kicsi és a nagy, parapszichológia kezd működni, meditatív, zen állapot számomra a varrás. S ha rá vagy hangolódva, a textil állandóan sugall, meséket mesél, néha olyan sztorikat, hogy el sem hiszed. Csodálatos anyag, valóban. Én mindig sírok egy kicsit, amikor Singer varrógépből készült asztalt látok. Ez olyan nekem, mintha egy ember koporsóján piknikezőket látnék.

* Menyasszonyokat öltöztetsz a nagy napra, minden kívánságukat megvalósítod, közösen tervezed meg velük életük fontos eseményének ruháját.

— A menyasszonyi ruhák készítése mindig ott volt, a színházas vonal mellett folyamatosan futott. A színház a fekete színt hozta, fekete doboz, s a fekete számomra az ünnepet jelképezi. A menyasszonyi ruhák pedig általában fehérek, ezek jelenítik meg a fehér ünnepet. Szegeden Urbán András Könyökkanyar című előadásának a bemutatóján voltam, ami gyönyörű szép előadás lett, a zenéjét a mai napig meghallgatom néha. Utána odajött megismerkedni velem Sagmeister Laura, s megkérdezte, megtervezném-e az esküvői ruháját, mert nagyon tetszettek neki az általam tervezett és készített jelmezek. Bólintottam, s egy gyönyörű ruhát varázsoltam rá. Gyapjú és selyem kombinációja, a fátyol omlós, különleges fényű textilből. A gyapjú vastagabb volt, magasfényű, látszottak Laura természetes domborulatai. Büszke voltam erre a ruhára. Cipzár sem volt rajta, úgy oldottam meg, hogy tökéletesen ráomlott. Kihasználtam Laura testi adottságait, csak ott vágtam, ahol kellett, hangsúlyoztuk, amit kellett. Egy barátnőm nagymamájának a kézimunkája volt a hátán, a kis gombokat is saját kezűleg vontam be.   

* Időt hagytatok a ruhának és magatoknak is.

— Igen. Ezért szeretem a slow fashiont. Tudatosan mindig is ez volt a filozófiám. A fast fashion átverés. Én úgy akarok odaadni a viselőjének egy ruhát, hogy aztán a kislánya is megörökölhesse.

* Magadnak sem vásárolsz soha fast fashion jellegű ruhadarabokat?

— Nagyon ritkán. S ha veszek is, akkor utálom. A ruhát is, és magamat is, amiért megvettem. A Zarát és barátait például gyűlölöm. Csak azért, mert bézsben vagy, babám, még nem leszel luxuspipi. Olyanok ezek a cégek, mint egy hatalmas köpőgép, mely szembeköp. Luxust akarnak árasztani, de ez átverés. Haragszom rájuk, és minden nőt sajnálok, aki oda bemegy, de ők tudják, hol szeretnének vásárolni.

* Több színházi munkád is volt, hogyan figyeltek fel rád?

— Régebben elég merész, vad ruhákat készítettem, melyek ott sorakoztak a szekrényben. Zárkózott lány voltam és vagyok, ezért elég sokat varrtam otthon. Barátnőim néha felvették a ruhákat, és ezekben toltuk talicskával át a varrógépet egymáshoz, mert mindenki varrogatott. Vonultunk az utcán, olyan volt, mint egy performance. Egy alkalommal meglátott bennünket Pletl Zoltán színész, aki felfigyelt a ruhákra, s megemlítette ezt Urbán Andrásnak, aki elhívott dolgozni. Így kezdődött. Én soha nem könyököltem, nem nyomultam azért, hogy legyen munkám. Aki hívott, azzal dolgoztam. Valami belső vágány mentén történő mozgás volt ez inkább, nem tudatos. S így kerültem Nagy József mellé, akivel több produkcióban is dolgoztunk.

* Jóskával milyen volt dolgozni, hiszen a szemed csillogásából, ahogy róla beszélsz, azt veszem ki, hogy nagyon különleges.

— Imádtam azt az emberi mértéket, amely mentén Jóska mért és élt. Imádtam a ritmust, melyben egész nap pulzált ő is, és vele együtt mindenki. Réteges, alapos, precíz, tudja, mit szeretne, de emellett széles spektrumon mozog, csodálatos technikával, s annyira gyönyörűen tudja vezetni a csapatot, hogy az hihetetlen. Megemeli a társulatot, és mindenki embernek érzi magát. Csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Az idő mindenki fölött eljár, most már kevesebbet táncol, nem is hív régóta munkára, de ő mindig táncolni fog, csak más ütemben. Elkezdtünk dolgozni, aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy egy repülőn ülök, és utazom Franciaországba, majd velük turnéra.

* De jelenleg Belgrádban vagy, új projektumba vágtál bele, ez a DressCoDiA.

— A családunkban történt egy tragédia, egy nagyon kemény betegség következtében elveszítettem a húgomat, Diát. (Az ő neve jelenik meg a projektum nevében, ezáltal viszem őt magammal.) E betegség mellett a rák egy könnyed, tavaszi este a verandán. Párizsban voltam, amikor beteg lett, de már kevés munkám volt, Jóska nem vállalt több mandátumot. Dia, a húgom mondta, hogy ne jöjjek haza, de csak rá tudtam gondolni, és hazajöttem. Két év alatt elvitte a betegség, s ekkor nagyon nehéz volt, a munkába temetkeztem. Kanizsa ekkor már elkezdett fáradni, sokan elköltöztek, kezdett nekem szűk lenni, s azt éreztem, magányos vagyok. Mindig is szerettem egyedül lenni, de egészen idáig soha nem voltam magányos. Volt egy csodálatos műtermem Kanizsa legmagasabb pontján, egy szép kis parasztház, melyben műhely, kiállítóterem is volt, óriási kert, ahol táborokat lehetett tartani, tele voltam ötletekkel, próbáltam embereket bevonni, de valami vákuumba csöppentem, nem állt mögém senki. Bezártam hát a műtermet, és elmentem Finnországba egy nagyon kedves emberhez, akit még Kanizsán ismertem meg. Finnország csodálatos, én szeretem a telet, a hideget és a melegszívű embereket, s a finnek ilyenek. Ám induláskor találkoztam egy barátommal, aki azt mondta, elvisz Pestig kocsival. Az autóúton rengeteg belgrádi rendszámú autó suhant el mellettünk, és nem tudom megmagyarázni, miért, de megdobbant a szívem, furcsa érzés kerített hatalmába, azt éreztem, Belgrád az én utam. De elmentem, viszont egy rövid finnországi tartózkodás után a szerb fővárosba költöztem, és most is ott élek a párommal Oliverrel, akinek nagyon sokat köszönhetek.

* Könnyű volt munkát találni egy olyan városban, ahol előtte soha nem éltél huzamosabb ideig, s talán kevésbé ismernek, mint, mondjuk, Kanizsán?

— Egy barátnőm szólt, hogy egy divatcégben üresedés van, úgyhogy leszálltam a repülőről, és másnap hajnalban már utaztam Belgrádba a munkainterjúra — az állást meg is kaptam. Szabászként kezdtem, imádok szabni, egy kicsit istent játszhatsz közben. Geometria, anatómia, textil, pszichológia, hiszen a nőkkel tudni kell bánni. Egy kofferrel és a varrógépemmel érkeztem, majd belevágtam a divatszakmába. Egy idő után felkértek, hogy tervezzek, ami a többi lánynak nem igazán tetszett, úgyhogy odébbálltam egy másik helyre, ahol egyetlen varró voltam. Belgrádot a Szilícium-völgy uralja, úgyhogy tudatosan elkezdtem kivonni magam a divatcégektől. Most csak a saját cégemmel foglalkozom, van munkám, bár lehetne egy kicsivel több is. (Nevet.) Nem mindenki rohan utánam, de vannak visszajáró megrendelőim, s ez most elég. Tervezek egy kiállítást, hiszen évek óta dolgozom saját anyagon, melyet most már szeretnék megmutatni. Belső történetek textilbe, installációkba öltve. Diától tanultam meg, hogy a nehéz pillanatokat nem úgy kell túlélni, hogy ülök és rinyálok, hanem csinálok valami szépet. Hát ekkor elég sok munka született, melyet még senki sem látott, ennek most jött el az ideje.