A zenekarral nemrég taroltak a Fölszállott a páva versenyén, a hangszeres szólisták és zenekarok kategóriában ők nyerték a Döntők Döntőjét. A tavalyi évben európai turnén jártak, s Amerikába is belekóstoltak. Az eddigi három lemez mellé máris tervezik a negyediket.

* Fokos Zenekar. Nem akarom, hogy a kezdetek kezdetétől meséld el a történeteteket, de emelj ki három mérföldkövet a zenekar életében.

— Az első a 2012. évi Fölszállott a páva, hiszen az egy olyan ugródeszka s kihívás volt a zenekar életében, amely kiemelt bennünket a hétköznapi szürkeségből, s az ottani munkafolyamatnak köszönhetően olyan neves szakemberekkel dolgozhattunk, akikkel előtte nem, ez pedig abban is megerősített bennünket, hogy megéri ezzel foglalkozni. Nem nyertünk, de eljutottunk a középdöntőig, sokan felfigyeltek ránk. A második fontos pont az első lemezünk, mely szintén ennek a műsornak a hozadéka. Amikor valaki először jelenik meg a piacon egy hivatalos kiadvánnyal, onnantól datálható a létezése. Ekkor tapasztaltuk meg azt is, milyen egy igazi stúdióban felvételezni, hiszen a Fonó Budai Zeneház stúdiójában vettük fel az anyagot. Azóta megjelent még két lemezünk, de az első volt a legnehezebb. A harmadik mérföldkő pedig talán az Európa-turnénk, melyet egy kis segítséggel, de önerőből szerveztünk meg. Ez volt az első olyan hosszabb, egybefüggő utunk, amikor egy picit kiléptünk a Kárpát-medencéből. Próbára is tette a csapatot, mivel nem könnyű tíz napig folyamatosan együtt lenni — még ha a legjobb barátaidról van is szó — a fáradtság, a feszültség, a teljesítménykényszer mellett.

* Van nálatok főnök a zenekarban? Aki rámondja az áment egy lemez anyagára?

— Nincs egy vezető. Néha engem titulálnak annak, néha Zsombort (Cseszák Zsombor — a szerző megj.). Próbálunk demokratikusan működni, s nyitottak vagyunk egymás ötleteire. A számok is néha úgy születnek meg, hogy valaki hoz egy anyagot, melyet hallott, és köré építünk egy összeállítást. Ha lemezt készítünk, akkor meglevő anyagból dolgozunk, de azt hiszem, akkor lehetünk a leghitelesebbek, ha azt játsszuk, ami a miénk. A lemezeinket is az jellemzi, hogy a dalok fele tamburamuzsika, mely főleg a dél-alföldi régióra jellemző, a másik fele pedig mindig az éppen legtöbbet játszott, a kezünkben legjobban szóló tájegységek zenéje.

* Mitől lesz „fokosos” egy zeneszám?

— Ránk ragadt, hogy betyáros, fiatalos, vehemens természetünk van, de ez nem egy erőltetett kép, valóban tükröz bennünket, így érezhető abban, hogy hogyan, mekkora energiával muzsikálunk. Téves felfogásnak tartom, hogy úgy kell népzenét játszani, ahogy az adatközlő tette. Neti Sanyi bácsiból csak egy volt. Megpróbálhatjuk utánozni, de soha nem fog úgy szólni a hegedű, ahogyan az ő kezében szólt. A stíluselemeket használva kell megszülni valami újat, megmaradva a hagyományhűségnél. Ez egy fontos téma, a vélemények is eltérnek, főleg amióta divatba jöttek a feldolgozások.

* S te melyik oldalán állsz ennek a vitának?

— Én is csináltam már feldolgozást. Nyilván sokkal könnyebb fogni egy gitárt, és jazzes akkordokat játszani a népdalok alá, de attól az még nem lesz feldolgozás. Ez ott kezdődik, hogy fogjuk a magyar népzene elemeit, a feelingjét, s ezt átvisszük valami olyan hangszerelésre, olyan stílusra, amely nem feltétlenül jellemző a magyar népzenére. A feldolgozások akkor tudják betölteni a funkciójukat, ha megtartják a magyaros hangzást. Azt az energiát, amelyet a népzene hordoz. Ha ez nincs meg, akkor nem értek egyet azzal, hogy ennek ekkora divatja legyen. És nehéz a népzenéhez úgy hozzányúlni, hogy megmaradjon az elemi energiája. Azt látom problémának, hogy nincs szétválasztva a kettő. Fesztiválokon, pályázatokon a népi- és a világzene együtt szerepel. Azt mondják, hogy a feldolgozások által a népzene olyanokhoz is eljut, akikhez egyébként soha nem jutna. Ez igaz is, csak az a kérdés, hogy ezután ez az ember elkezdi-e hallgatni az autentikus népzenét, vagy marad a népies feldolgozásoknál. Mert van, aki egy feldolgozásról nem is tudja, hogy népdal, azt hiszi, hogy a zenekar írta a szövegét. Ha a feldolgozásaink igényesek lesznek, akkor tudunk majd olyat produkálni, ami megmarad az utókornak, de ha nem figyelünk oda, és nem választjuk szét idejében ezt a két stílust, annak nem feltétlenül lesz jó vége.

* Te csak magyar népzenét hallgatsz? Otthon is, kikapcsolódásként?

— Az a baj, hogy népzenét nem tudok nem elemző füllel hallgatni. Ez igen zavaró, de nem tehetek róla. Rögtön azt figyelem, hogy ki hogyan muzsikál, mit játszik, szeretném-e én is így csinálni, ha igen, miért, ha nem, miért nem. Lazításképp ritkán hallgatok népzenét. Inkább rockot.

* Neked is volt rockzenekarod, a HátCsók és az Oblivion.

— Igen. De akkor is váltogattam, hogy éppen mit hallgatok. Volt, hogy a kemény metál fért bele, aztán minden, csak az nem, volt, amikor csak a punk, aztán csak az nem, szóval változott. A pop az mindig ott csoszogott hátul, úgy igazán sohasem érintett meg. Ahogyan az elektronikus zene sem, de a rockos vonal mindmáig megmaradt.

* Tanár is vagy. Történelmet és latint oktatsz. Csak zenélésből nem tudnál megélni ezek szerint.

— Hát, kétlem. Amikor elkezdtem zenével foglalkozni, nagyon élveztem a zenészéletmódot, csak előbb-utóbb rájön az ember, hogy itt, nálunk legalább két lábon kell állni. Kell hogy legyen egy diploma a kezedben. Nem volt olyan szakterület, amely különösebben érdekelt volna. A nyelvekkel szerencsére sosem álltam hadilábon, de az angolról lebeszéltek, mivel ma már mindenkinek kell angolul tudnia, a magyar is érdekelt, főleg a nyelvtan. Magyar Tanszékre akartam menni, de erről is lebeszéltek. Sokkoló volt, amikor az egyetemek eljöttek bemutatkozni, és egy magyar tanszékes lány azt mondta, hogy oda semmiképp. Szóval senkitől nem hallottam túl sok pozitívat erről a szakról.

* És hogyan merült fel a történelem?

— Úgy, hogy általánosban utáltam a törit, viszont a gimnáziumban Rózsa Péter tanított bennünket. Lehidaltam az előadásaitól, melyeket nem is órákként éltem meg. Nem követelte, hogy írjunk, csak azt, hogy figyeljünk. A történelemről átéléssel beszélt, és nagyon racionálisan. Az ókor akkor sem érdekelt, de az Árpád-ház és a magyar történelem, mely az általános iskolában kimaradt, elvarázsolt. Amikor ezt jeleztem neki, visszahívott órák után, és mint férfi a férfival elbeszélgetett velem, mesélt az egyetemről, támogatott ebben a döntésemben. Valahogy így fordultam akkor a sok lebeszélés után a történelem felé.

* Turnék. Amerikát is megjártátok, ami, gondolom, nagy élmény lehetett.

— Egy hetet voltunk kint Bostonban. Sajnos csak három tag mehetett, ami egy kissé faramuci helyzetet teremtett, de egyértelmű volt, hogy prímás, brácsás, bőgős nélkül nincs zenekar, így ez gyorsan eldőlt. Az ember sok mindent hall Amerikáról, látja filmeken, s arra számít, hogy ha kimegy, akkor majd egy egészen más Amerikát ismer meg, de nem ez történt. Amerika ugyanis valóban olyan, mint a filmekben. Boston értelmiségi környéknek mondható. Mi egy magyar családnál laktunk, igazi kertvárosi negyedben, kerítés nélküli házak, piros téglás iskola, focipályák, a házakon zászlók. Az emberek hihetetlenül nyitottak és közvetlenek, egyúttal konzervatívak és hazafias érzelműek is. Nálunk ez a kettő nem fér össze. S képzeld, nem zárják a házukat. A szomszéd ajtaján ott lógott egy öltöny, nem bántotta senki. A másik remek ötlet egy piros vonal a földön, melyet ha követsz, elvezet a látványosságokhoz. Nem is kell térkép vagy GPS. Kipróbáltuk az amerikai pubokat, belekóstoltunk az éjszakai életbe. Ez is olyan, mint a filmekben, arról nem is beszélve, hogy Boston a világ egyik első sörmanufaktúrájának adott otthont. Szóval csak pozitív élményeink voltak. Szívesen visszamennék.

* És a fesztivál milyen volt? A szüreti napok.

— A massachusettsi magyarok egyesületének szüreti fesztiváljára érkeztünk, ezért sok volt a helyi magyar, és persze amerikaiak is jöttek. Sokat beszélgettünk a kint élőkkel, érdekes történeteket hallgattunk arról, ki hogyan jutott ki, sok az ’56-os kivándorló, de a korunkbeliek is. Aranyos, kis fesztivál volt ez egy erdő közepén, egy vadászlakban. Főtt a bográcsban a pörkölt, ki voltak állítva a kalocsai mintás ruhák, a hungarikumok, a magyar italok, szóval minden, ami Magyarországról elsőre eszünkbe jut. Nem népzenei rendezvény volt, hanem mondhatnám, hogy a piros csizmáig volt itt minden.

* Tudod, most következik a „Mik a terveitek?” kérdés, hiszen a vége felé járunk, habár még órákig hallgatnám ezeket a jó kis sztorikat…

— Az idén szeretnénk lemezre venni Óbecse zenei hagyatékát, valamint egy amerikai turné is kirajzolódóban van még ez év nyarára, hiszen a Páván kaptunk egy kis pénzt, de ehhez persze még pályáznunk kell.

* Vajdaságban igen erős a hagyományőrzés, sok tánccsoport van, rendezvények, táborok. Mi hiányzik?

— A zenekarok. Beindult egyfajta utánpótlásképzés a VMMI-nek és a Hagyományok Házának köszönhetően, de ha mi nem volnánk, a Juhász Zenekar volna a legfiatalabb zenekar. Próbálunk mi is gyerekeket tanítani, Óbecsén is van egy fiatal zenekar, de a tagjai válaszút elé kerülnek majd, amikor megkezdődik a középiskola. Vajdaságban jelenleg a Fokos és a Juhász Zenekar végzi az összes feladatot. Ott van még a Csalóka, de az főként a topolyai Cirkalom Táncegyüttesre koncentrál. Minket ez a közeg nevelt ki, mindig ez élvez prioritást, de néha alig tudjuk lefedni. Szóval jó lenne, ha egy-két zenekar megalakulna. Kiesett egy generáció, s az itt élők létszáma is megcsappant. Nincs következő nemzedék, melynek most kellene tőlünk átvennie a stafétát. Azon is kell még dolgozni, hogy visszatérjen az a bizonyos régi táncházas hangulat, hiszen akkoriban nemcsak a „népi arcokat” mozgatta meg, hanem másokat is. Nem reményvesztett a helyzet, de dolgoznunk kell azon, hogy a színpadról egy picit megint visszavigyük a népzenét, néptáncot oda, ahová való: az emberek közé. Például egy folkkocsma megalakításával.