A természet ébredésével együtt a társadalom jelentős része is megújulásra vágyik. Az elvesztegetett évtizedek után ideje volna hátat fordítani a múltnak. A politikai reménykeltés időszaka az eddigiekben is időről időre visszatért, de szinte minden esetben tiszavirág-életűre sikeredett.
Jelen esetben is — bizonyos szempontból — hasonló időszakot élünk. A hangzatos ígéretfoszlányok, a különféle fogadkozások, dicséretek, vállveregetések, előreléptetések mind-mind kézzelfogható jelei egy új kormányzati ciklus kezdetének. Ez az időszak azonban egy kissé hálátlan a politikai közélet szereplői számára. Hiszen ilyenkor mindenki viszonylag gyorsan szembesül azzal, hogy a választási időszak „mámorának” vége, a meg szeretnénk változtatni és a meg fogjuk csinálni jövő idejű kijelentések hirtelen jelen idejűvé változnak.
A bizakodást és a jövőbe vetett hitet természetesen senkitől sem lehet elvitatni, így tehát egyetlen politikustól sem, érdemes azonban az érem másik, mondhatnánk fontosabb oldalára is vetni egy pillantást. Egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy az ország, amelyben élünk, a világ legszegényebb országainak gazdasági mutatóival bír. Évtizedek óta folyamatosan rendkívül elgondolkodtató listákon jelenik meg, általában a sereghajtók között. A legutóbbi listán, amely az országokat szegénységi indexük alapján rangsorolja, kilencven ország közül a cseppet sem előkelő harmadik helyet sikerült elérnie. A lista egyebek között az infláció mértékéről, a GDP növekedéséről és a munkanélküliségről állít ki bizonyítványt. Ezek azok a mutatók, amelyeken évek, sőt inkább évtizedek alatt is nehéz változtatni, legalábbis kedvező irányba.
A negatív tendencia, azaz az életszínvonal fénysebességű zuhanása viszont sajnos néhány hónap, néhány sötét esztendő alatt elérhető. Most az elmúlt évtizedek ismerős közéleti arcai újra megveregetik elsősorban saját vállukat, aztán pedig a választókét is, majd széles vagy kevésbé széles mosollyal a gyökeres megújulás vízióját tárják eléjük. Persze a megújulás villámgyorsan reformintézkedésekbe csap át, amelyek egyet jelentenek a vállalatok üzemeltetési költségének drasztikus csökkentésével, a bér és a nyugdíj további megkurtításával, ezáltal pedig a munkanélküliség további növekedésével. Nincs olyan ember, aki meg tudná mondani, hogy meddig tart ez az állapot, avagy meddig lehet csakis elvenni, elvenni és elvenni. Ebben az ördögi körforgásban, illetve a saját maga által kiásott csapdában evickél az ország folyamatosan. Pedig egyszerű matematika mindez: ameddig nincs honnan elvenni, addig nincs miből hozzáadni.
