A ’70-es és a ’40-es éveket emlegetik, amikor a világban a mostanihoz hasonlatos folyamatok zajlottak. Tudjuk, a ’70-es években is voltak fegyveres konfliktusok, de az akkori olajválságokat lokális fegyveres összetűzésekkel vészelte át fajunk. Azt is tudjuk, hogy a ’40-es években viszont világháború dúlt, hatalmas rombolás történt, miközben milliók estek áldozatul. Máig sem ismerünk minden olyan történést, amely a második világégéshez vezetett. A soha nem látott rombolás azonban új korszak kezdetét is elhozta sok szempontból. A II. világháború vége egyúttal az atom és az atomfegyverek korszakának a kezdete volt. Az ipari méretekben zajló emberirtás már az I. világháborúnak is jellemzője volt, de a bombák, gépfegyverek, harci gázok után az atombomba megalkotása és bevetése volt a belépés az igazi tömegpusztító fegyverek világába. Hirosima és Nagaszaki bombázása azért nem volt fenyegetés egy atomháború kialakulásához, mert abban a pillanatban csak a szemben álló felek egyikének volt atomfegyvere.

Akkor biztosan nem így látták, de ez önmagában a kezdete volt annak az időszaknak, amikor már a mindenkori szemben álló felek birtokolnak olyan fegyvereket, amelyek az egész bolygó, vele együtt fajunk szó szerinti teljes elpusztítására is alkalmasak. Talán a későbbiekben az vezetett valamiféle egyensúlyhoz a hidegháború korszakában, hogy mindkét fél fel volt szerelve a másik teljes megsemmisítésére alkalmas technológiával, melyet képes lett volna még a saját végzete előtt bevetni. Hadászati, nemzetbiztonsági szakértők ezt nyilván jobban ki tudnák vesézni, de bizonyos nézőpontból ez tarthatta vissza a feleket, ez volt a garancia egy újabb világháború kitörése ellen. Ezért nem torkollott katasztrófába a kubai rakétaválság, sem pedig a későbbi olajsokkok, helyi fegyveres konfliktusok. Amíg azonban ilyen pusztító fegyverek léteznek, megmarad a kockázat is. Utólag már nem lehet majd azt boncolgatni, ki mit tett, vagy éppen mit nem, a katasztrófa előidézése vagy elkerülése érdekében. Ezért aztán mindannyian, most már állítólag 8 milliárdan, életveszélyben vagyunk.

Az atomfenyegetettség árnyékában hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az atomenergia békés célokra is felhasználható. Egy kis túlzással még azt is mondhatnánk, hogy globálisan az atomerőművek újra a reneszánszukat élik. Egyre több ország kívánja alkalmazni a nukleáris technológiát. Új blokkokat építenek vagy terveznek, illetve meghosszabbítják a már létező egységek üzemidejét. Az aktuális októberi adatok szerint 18 országban 56 új blokk áll építés alatt. A következő években, évtizedekben pedig további akár 450 egység létrehozása is esedékes. Nézőpont kérdése azonban, hogy az atomenergia mennyire tekinthető zöldenergiának. Ezt mutatja az is, hogy sok országban a politikai döntéshozók nyilvánították zöldnek vagy éppen kerülendőnek. Lehet, hogy egy pillanatban valóban kisebb környezetterheléssel jár, de hosszú távon vajon fenntartható lenne, ha egyre több atomerőmű épülne? A radioaktív hulladék nem szaporodna végül annyira fel, hogy megoldhatatlan gondot okozna? Vagy ez inkább az ötven, száz vagy kétszáz év múlva itt élők gondja legyen?

Mindezek a kérdések egyelőre nem igazán tekinthetőek megoldottnak. Arról nem is szólva, hogy a történelem során most először dúl háború egy olyan országban, ahol több nukleáris reaktor és több ezer tonna erősen radioaktív kiégett fűtőelem található. Az atomerőművek a legbonyolultabb és legérzékenyebb ipari létesítmények közé tartoznak. Működtetésükhöz roppant összetett és mindig készenlétben lévő erőforrásokra van szükség, amit a háborús körülmények között nem lehet garantálni. De még békében sem, gondoljunk csak Csernobilra vagy Fukusimára.

Ez a fajta fenyegetettség talán csak annyiban kevésbé rossz, hogy nincs egy másik fél, aki majd visszalő.