Amikor néhány hónappal ezelőtt felhívott, és egy-két szóban vázolta, miről szeretne beszélgetni, azt hittem, tréfál. Egy hajszál választott el tőle, hogy visszautasítsam, aztán mégis megbeszéltünk egy időpontot — melyet két nappal később udvariasan lemondott. Amikor a minap jelentkezett, bocsánatkérés kíséretében kért újabb találkozót, hogy végre elmondhassa nem mindennapi élettörténetét.
— A tavasszal belső indíttatástól vezérelve szerettem volna beszélgetni önnel, ám a dolgok akkor még nem „értek be” igazán — mondja mentegetőzve a hetven év körüli úriember. — Tudni kell, hogy egy ilyen interjúhoz nemcsak jó beszédkészség kell, hanem mindenekelőtt becsület és egy jó adag bátorság, hogy az ember nyilvánosan felvállalja önmagát és tetteit. Én életemben először teszem ezt meg, méghozzá önszántamból, és azzal a céllal, hogy megismertessem a világgal egy önfeláldozó, bátor, a családjához és az emberi értékekhez ragaszkodó asszony történetét. Elnézést, ha nem találom meg azonnal a megfelelő szavakat, a magyar származású nagymamám ugyanis — akivel ezen a nyelven beszélgettem — húsz éve meghalt.
Belgrádban születtem, és kisebb megszakításokkal azóta is ott élek. Az apám magas rangú katonatiszt volt, az anyám pedig bánáti magyar lány, akit polgári családja egy belgrádi rokonhoz küldött nyelvet tanulni. Ott ismerkedett meg az apámmal, és házasságkötésük után ebben a városban telepedtek le. Az elsőszülött gyerekük, a testvérem néhány hónapos korában meghalt. Két évvel később érkeztem meg én, ám még egyéves sem voltam, amikor anyám meghalt. Az apám nem nősült újra. A bánáti nagymamám költözött oda hozzánk, és ő nevelt fel.
A családom sosem szorított korlátok közé. A nagyi egy tündér volt — csak kényeztetett —, apámnak meg én voltam a szeme fénye. Mindent megkaptam, igaz, néhány szabály betartását szigorúan megkövetelte. Mind közül az egyik legfontosabb, hogy tisztelni kell embertársaimat, leginkább a nőket, akiket az Isten azért teremtett, hogy boldogak lehessünk. Ezenfelül tilos volt hazudnom, bárkit átvernem. Ilyen környezetben nőttem fel, fejeztem be az egyetemet, majd álltam munkába vámtisztként — ez volt ugyanis az álmom.
Közel jártam a harminchoz, amikor megismerkedtem az első feleségemmel. Egy Szabadka környéki magyar faluból került a belgrádi zeneakadémiára. Harmadéves volt, amikor udvarolni kezdtem neki, és amikor befejezte a tanulmányait, azonnal összeházasodtunk. Az volt a szerencse, hogy tudtam magyarul, mert ő nemigen beszélt szerbül. Született egy lányunk meg egy fiunk. Mindketten dolgoztunk, ezért a nagymama vigyázott az unokákra.
A munkám időnként más határátkelőre vagy vámhivatali központba szólított, ezért a párom sokat volt egyedül. Őszintén mondom, szerettem őt meg a gyerekeimet, és úgy általában a nőket. Nem láttam ebben semmi erkölcstelent, és lassan a feleségem is rájött, hogy rajta kívül mások is vannak az életemben. Amikor a fiam befejezte az általános iskola negyedik osztályát, a nejem beadta a válókeresetet, és a válás után hazaköltözött a szüleihez. Természetesen minden kötelezettséget vállaltam: rendszeresen fizettem a tartásdíjat, nyaranta a gyerekeket üdülni vittem, minden hónapban nálam töltöttek egy-két hétvégét, a feleségem azonban sosem akart velem találkozni. Nagyon ügyelt rá, hogy a gyerekek elsajátítsák a szerb nyelvet is, hogy a nagyapjukkal is tudjanak beszélni.
Két évvel a válásunk után ismét megnősültem, de rövid időn belül felbontottuk a házasságot. Néhány hónappal később ismét kimondtam a boldogító igent. A harmadik asszonnyal tíz évig éltem együtt, ám tőle is elváltam. A gyerekeim ekkor mondták ki először, hogy nem értik, miért nősülök „ész nélkül”. Megpróbáltam nekik megmagyarázni, hogy én végtelenül tisztelem a nőket, ezért aki iránt vannak érzelmeim, azt, úgy érzem, el kell vennem feleségül. Mert szerintem ez így van rendjén. A gyerekeim nem fogadták el az érvelésemet, és a nagymamám halála után a kapcsolatunk sem volt már a régi. Igaz, közben felnőttek, tanulmányaik befejezése után munkába álltak, családot alapítottak...
Hivatalosan ötször kötöttem házasságot, és ennyiszer is váltam el. Nyolc évvel ezelőtt halt meg az édesapám, hosszú idő után akkor láttam ismét a gyerekeimet. A lányom megkérdezte tőlem, hogy miért nem keresem fel anyut, hiszen ő is egyedül van, sosem ment férjhez. Ekkor elgondolkodtam az életemen, a vakvágányra futott házasságaimon, és nem szégyellem kimondani: rájöttem, hogy milyen értékes ember az első feleségem. Megfogadtam hát a lányom tanácsát, és szerencsét próbáltam. Igaz, ezúttal többet kellett udvarolnom, mint annak idején, de végül sikerrel jártam. Júliusban esküdtünk meg, ugyanazon a napon, mint negyven évvel ezelőtt. Ezért mondtam le az első találkozást. Azt akartam, hogy akkor mesélhessek az életemről, amikor már sikerült visszatalálnom az elsőhöz...
