Vége lesz valaha?

Vége lesz valaha?

Rengeteg nő él elnyomásban, sokukat bántalmazzák. És mostanában többen ország-világ elé álltak olyan történetekkel, amelyekről sok-sok évig hallgattak, ám ezek meghatározták az életüket.

Olyan megalázó helyzetekről számoltak be, amikor is csupán azért, mert nők, bántalmazva voltak. November 25-e a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja. Beszéljünk egy kicsit a témáról, mert sajnos mindig aktuális. Mi négy huszonéves, fiatal lányt kérdeztünk.

A nők elleni bántalmazás bármely olyan, a nőket nemük miatt érő erőszakos tett, amely testi, szexuális vagy lelki sérülést okoz vagy okozhat nőknek, beleértve az effajta tettekkel való fenyegetést, valamint a kényszerítést és a szabadságtól való önkényes megfosztást, történjen az a közéletben vagy a magánszférában. Beleértendő, de nem korlátozandó a testi, a szexuális és a lelki erőszakra, melyet az áldozat a családon belül szenved el, ide értve a bántalmazást, a lánygyermekkel való szexuális visszaélést, a házasságon belüli nemi erőszakot” — határozza meg az ENSZ ezt a jelenséget, mely sajnos nagyon sok nőt érint. A nők elleni erőszak a nőkkel szembeni diszkrimináció legszélsőségesebb formája. A nők alacsony részvétele a politikai életben, a tanulástól és a választójog gyakorlásától való eltiltás (Magyarországon a nők 1945 óta szavazhatnak vagyoni helyzetüktől függetlenül) vagy a nők férfiakhoz viszonyított alacsonyabb bérezése néhány egyéb kiemelkedő példája a nők tágabb társadalomban megélt hátrányos megkülönböztetésének.

Négy kérdésre kerestük a választ.
 

1. Érzékeltétek-e valamikor is a saját bőrötökön erőszakot?

V. S.: — A legtöbb nőt érte már szexuális abúzus, amiről talán nem is tud. Sokan azt gondolják, csak a nemi erőszak számít szexuális bántalmazásnak, pedig ebbe a kategóriába az összes olyan eset beletartozik, amikor egy nő nem kívánt szituációba keveredik, kellemetlenül érzi magát. Például amikor mocskos dolgokat kiabálnak neki az utcán, fütyülnek utána, követik, hozzásimulnak a buszon, egy ölelés alkalmával a férfinak „véletlenül” lecsúszik a keze a nő fenekére, és még rengeteg hasonlót felsorolhatnék. Attól tartok, hogy ezek az esetek mindennaposak, és bármikor bárkivel megtörténhetnek. (Egy húszéves, amszterdami lány létrehozott egy @dearcatcallers nevű Instagram-profilt, ahova szelfiket tölt fel azokkal a férfiakkal, akik utánakiabáltak az utcán, így hívva fel a figyelmet a bántalmazás eme formájára, mely mellett nem szabad elmennünk, hiszen egy normális társadalomban ilyesmi nem fordulhatna elő.)

B. R.: — Nem hittem volna, hogy valaha is érzékelni fogom, ám mégis megtörtént. Igen, megtapasztaltam. Amennyire akkor elnyomtam magamban, most már annál jobban és jobban próbál kitörni.

X. Z.: — Hála Istennek, csak verbálisan, azt meg igyekszem nem magamra venni.

G. L.: — Legnagyobb szerencsémre sosem estem áldozatául fizikai erőszaknak. Ám gondolom, a bántalmazás fogalma nem csak a fizikai erőszakra értendő. Pszichikai bántalmazás többször ért. Gondolok itt a többi közt az általános iskolás éveimre, mikor az osztályom (tanulási és viselkedési szempontból) rosszabb tagjai szerint az volt a „menő” és a normális, ha mindenki bánt mindenkit. Nekem megváltás volt átkerülni abból az „állatkertből” a gimnáziumba, ahol most egy angyali osztályom van. Általánosban már-már annyira szétidegeskedtem magam a rengeteg pszichikai bántalmazás, a folyamatos piszkálás, ordibálás miatt, hogy kezdtem egy kissé idegbeteggé válni, aminek hatását még ma is érzem. Ezenkívül nagyon könnyen meglehet, hogy a bántalmazás több fajtájának is áldozata lettem, csak egyszerűen nem tudtam róla, vagy nem vettem észre.
 

2. Éreztek-e nők és férfiak közötti megkülönböztetés az életetek bármely területén?

V. S.: — Nem. A nők és a férfiak teljesen eltérőek, ezért úgy gondolom, hogy egy egészséges szinten más bánásmódot érdemelnek, de semmi szükség a negatív megkülönböztetésre vagy a nemi sztereotípiák táplálására.

G. L.: — Azt hiszem, igen. Néha valóban úgy érzem, hogy ebben a modern világban, melyben „egyenjogúság” uralkodik, a nőknek még mindig nehezebb dolguk van. Talán még mindig el vannak/vagyunk nyomva. Konkrét példát nehéz felhoznom... De egyértelműen van különbség.

X. Z.: — Szerencsére jó helyen vagyok, és nem érzek semmilyen megkülönböztetést csak azért, mert nő vagyok. Bunkókba persze mindenhol belefuthatunk. Mondjuk, találkoztam már olyan tanárral, akinél szoknyában könnyebb volt jobb jegyet kapni...

B. R.: — Mindig is olyan világban éltünk, ahol a férfi egy magasabb rangot képviselt, és noha ez már nem annyira érződik, mint évtizedekkel ezelőtt, de az biztos, hogy még mindig jelen van. Mindenki megtapasztalta már a férfi-nő megkülönböztetést. Akár a családban, a munkahelyen vagy csupán egy boltban.
 

3. Testi, lelki, szexuális erőszak a nők ellen... Hogyan lehetne megfékezni?

X. Z.: — Szerintem leginkább nevelés kérdése, vagyis nagyon fontos, hogy a gyerekek milyen mintát látnak. Emellett a gázspray-ben hiszek (szerencsére még sosem kellett használnom), és igyekszem jó kondiban lenni. Egy ilyen élmény azért elég nagy traumát tud okozni, az emberek többsége pedig nemigen szeret erről beszélni. Az ismerőseim nagy része eleve nehezen kommunikál az érzelmeiről.

B. R.: — Bármely erőszakról szerintem kijelenthető, hogy szinte mindennapossá vált. Legyen szó lelkiről vagy szóbeliről. Nem hiszem, hogy valaha is meg lehetne fékezni bármely erőszakformát.

G. L.: — Az a benyomásom, hogy teljes mértékben sohasem lehet megszüntetni a nők elleni erőszakot. Sajnos. Véleményem szerint több figyelmet kellene fordítani az erőszak és a bántalmazás fogalmának pontos definiálására. Szerintem a nők nagy részét naponta éri bántalmazás, amiről nem is tudnak. És ez borzalmas. Szerintem mindenképp beszélni kell erről. Nem szabad elhallgatni, magunkba fojtani, mert egyszer még az őrületbe kergethet.

V. S.: — Kommunikációval. Ezt a témát nem szabadna tabuként kezelni. Szerencsére egyre többen mernek erről beszélni, írni, előadást készíteni, vagy bármilyen más módon foglalkozni vele.
 

4. Miért nem mernek a nők beszélni az ellenük elkövetett erőszakról?

X. Z.: — Mert pszichológushoz járni, beismerni, hogy valami nincs rendben velünk, nagyon ciki. Meg az emberek egyébként sem várnak javulást attól, hogy beszélnek a gondjaikról. S nem is biztos, hogy tudnak megfelelő segítséget kérni.

B. R.: — „Kihívó voltál.” „Túl merészen öltöztél fel.” „Ellenkezhettél is volna.” Az emberek vajon tudják, milyen az, ha valakinek könyörögsz, ellenkezel vele, de meg sem hallja? A nők a fentebb idézett kijelentések miatt nem mernek beszélni, mert a legtöbb ilyen mondat azt sugallja, hogy te vagy a hibás. Megaláznak, és ha marad egy csöppnyi önbecsülésed, akkor ezekkel a kijelentésekkel egy pillanat alatt lerombolják azt, amit egész életeden át felépítettél.

G. L.: — A legvalószínűbb oka a félelem. Én még nem voltam ilyen helyzetben, ezért elképzelésem sincs, hogy ilyenkor mi jár egy bántalmazott nő fejében. A hallgatásuk okát szerintem ők tudják a legjobban megfogalmazni, ám én biztatom őket, hogy beszéljenek róla. Mert ez nem az ő hibájuk. Senki sem fog ellenük fordulni, de ha mégis, akkor rengeteg ember áll majd melléjük, ebben biztos vagyok. Azért is mondom, hogy minél többet beszéljenek erről, mert én nagyon sokat szeretnék rajtuk segíteni, viszont ők tudják a legjobban, hogy ezt hogyan tehetném meg.

V. S.: — A bántalmazott nők magukat hibáztatják, szégyenérzetük és bűntudatuk van. Ráadásul rettentően félnek attól, hogy őket teszik majd felelőssé a történtekért, ami sajnos sok esetben így is van. Pedig ezek a nők nem gyengék, nem buták, és semmiképp sem hibáztathatóak. A bűnösök itt csakis a bántalmazók!

Hát így látják a fiatalok a helyzetet. S ön mit gondol?


Nyitókép: Depositphotos.com/subbotina

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Jó, hogy írtok... (2.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.14.
  • LXXIII. évfolyam 45. szám
Jó, hogy írtok… (1.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.13.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink