''Újságot írni állapot. Idegállapot. Egészséges ember ki tudja zárni néha a világot. Az újságíró soha... Az újságíró nem ''szemlélődik”, hanem megnéz. Az újságíró nem mesél, hanem következtet... Nem elég az ''igazat írni”. De úgy megírni az igazat, hogy akadálytalanul eljusson azok címére, akiknek szánta, ez már csaknem művészet...” Így vallott hetvenöt évvel ezelőtt, 1937-ben az újságírói krédójáról Márai Sándor. Az író vérbeli zsurnalisztaként osztotta meg olvasóival az őt feszítő közérdekű gondolatait. Hogyan került Márai Sándor az újságírásba? Kosztolányi halála után, 1936 decemberében, a Pesti Hírlap szerkesztősége az akkor már sikeres és népszerű írót kérte fel, hogy külső munkatársként a lap állandó szerzője legyen. Ezzel nemcsak a tárcák színvonalát kívánták biztosítani, hanem fel akarták éleszteni a Vasárnapi krónika című rovatot, amelyet még a tízes évek elején Molnár Ferenc indított útjára.
Az ismert neveken nem kell csodálkoznunk, hiszen egykor a magyar újságírásnak olyan ''sztárjai” voltak, mint Ady Endre, Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Szabó Dezső, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Szép Ernő, Szabó Zoltán, Móricz Zsigmond, Márai Sándor, s a legjobb szerkesztőségi titkárt Szabó Lőrincnek hívták. ''Nos, ez a fajta újságírás eltűnt, mint a lóvasút, és azért nem siratja szinte senki, mert nem emlékszik rá, és mert a lóvasútnál sokkal gyorsabb a metró” - írja Bodor Pál Diurnus a Milyen lesz (ha lesz) a jövő újságírása? című értekezésében. Impozáns névsor, terhes örökség számunkra, a jelenkor újságírói számára, hiszen bármennyire is szeretnénk, a felsoroltak munkásságát meg sem közelíthetjük. A legszomorúbb azonban az, hogy hivatásunk képviselői közül sokan nem is igyekeznek a nagy elődök nyomába lépni, sőt, megkockáztatom, sokuknak még a műveit sem ismerik. De azok sem, akik manapság emberi sorsokról, személycserékről, kinevezésekről döntenek. És az sem mellékes, hogy ha rákeresünk a világhálón arra a tételre, kik voltak a leghíresebb, legjelentősebb újságírók, akkor Kossuth Lajos nevét találjuk az első helyen.
Kosztolányi Dezső, a népszerű költő, író és műfordító életművének a nagyközönség által szinte ismeretlen része az a munkásság, amit újságíróként hagyott maga után. A glosszán, a karcolaton, a jegyzeten kívül a hír, az interjú és a riport sem volt idegen számára. Első cikkei a Bácskai Hírlapban, a Szeged és Vidékében, a Budapesti Naplóban jelentek meg, később az Új Nemzedék rovatszerkesztője, végül a Pesti Hírlap újságírója lett. A perc művészete című írásában, amely a Budapesti Napló, 1906. augusztus 5-ei számában látott napvilágot, megfogalmazza, milyen az igazi újságíró. ''A vérbeli újságíró hajlékony, művészlelkű. Minden írásra hangolja. Eleinte talán félve és közönyösen nyúl a tárgyhoz, s tépelődve írja le az első sorokat, de csakhamar belemelegszik, s mire befejezi írását, kigyullad az arca.
Ámde nemcsak láng van benne, hanem tartalom is. Ért mindenhez. Az emberek veséjébe lát, bírál, leleplezi a cselszövéseket, a pártok sunyi fondorlatait. Ő a jelen krónikása és történetírója. Tudós, ki nem nyugalmas dolgozószobájában, holt könyvhalmazok között ír, hanem a hús- és csontemésztő perc lázában, s objektumai nem élettelen tárgyak, hanem a mozgó és forró emberek, az örökké változó, Proteusz-testű jelen eltűnő jelenségei.”
Márai Sándor számára sem volt idegen a hírlapírás, hiszen már a húszas évek elejétől különféle francia és német lapokat tudósított, majd hazatérése után magyar újságoknak (Újság, Ellenzék, Kassai Újság stb.) küldte cikkeit, útirajzait.
''A Pesti Hírlap megtisztelt azzal, hogy új életre keltette és gondjaimra bízta ezt a híres, negyed század előtt divatos rovatot: töltsem meg, ha tudom, korszerű tartalommal. A feladat lelkesítő. Lámpalázzal és elfogódottan kezdek hozzá” - írta 1936. december 6-án, első Vasárnapi krónikájában. A rábízott feladatot az író kiválóan teljesítette, hét esztendő alatt, 1944 januárjáig, több mint nyolcszáz cikke jelent meg. Ezeket nem csupán a hatalmas Márai-életmű szerves részeként, hanem sajtótörténeti szempontból is nélkülözhetetlen forrásanyagként tartjuk számon. Márai Sándor azt sem tartotta megalázónak, hogy a Pesti Hírlap kiküldött munkatársának nevezzék. Terepi telefonjelentéseit például az Ajándék a végzettől - A Felvidék és Erdély visszacsatolása című kötetben olvashatjuk.
Petőfi Sándor inkább a vándorszínészet, mint az újságírás felé ''kacsingatott”, mégis találóan fogalmazta meg: ''Ne fogjon senki könnyelműen / A húrok pengetésihez!” Üzenete a 19. század költőihez szólt, de korunk döntéshozói is megfogadhatnák. Csakúgy, mint az újságírói is.
És végül ismét Kosztolányi: ''Az újság nemcsak a tartalmatlanok bibliája, hanem édesmindnyájunknak köztulajdona.” (Bácskai Hírlap, 1906. február 4.)