Nagyjából nyolcéves lehettem, amikor Melinda néni áthívott engem és a nagymamám, hogy megmutassa, miféle szék került a lakásába. Gyerekfejjel egy közönséges ülőalkalmatosságot képzeltem el, ezért nem is értettem, mi az oka annak a nagy örömnek és izgatottságnak, amelyet Melinda arcán láttam. Meglepetésemre egy fél szobát elfoglaló, fából készült munkaeszköz fogadott bennünket. Egy szövőszék. Akkoriban persze jobban érdekelt az utcai bújócska mestersége, mint a szövés...

Most, tizennyolc év elteltével, azért csöngettem be Melinda nénihez, hogy minél többet megtudjak arról a mesterségről, amelyet egy Romániából ideköltöző asszony több száz kilométeren át is magával cipelt.

­­— Erdélyben mindmáig szőnek, régen minden házban volt szövőszék. Ott még a hagyományokhoz híven saját magunk termesztettük a kendert. A növény előkészítését (például a fonást és a festést) mi magunk végeztük. Vízkeresztkor a szövőszék bekerült a lakásba, és nagypénteken vitték ki. Addigra meg kellett szőni a lánynak a kelengyét. Ebben benne volt a háztartási textília, a ruhanemű, azaz minden, amire egy fiatalasszonynak szüksége volt. Ami engem illet, még gyerekként sajátítottam el ezt a mesterséget. Úgy kezdődött, hogy amikor kislány voltam, ott lábatlankodtam a szövőszék körül. Többször is elküldtek, hogy menj odébb, mert ezt te nem tudod. Én viszont mindvégig figyeltem, mert érdekelt a tevékenység, és amikor nagyanyám kiment, gyorsan beleültem a szövőszékbe. No, amikor visszajött, azt mondta, elrontottam a munkáját, és jól megvert. Én erősködtem, hogy nem is rontottam el, de ez csak akkor derült ki, amikor odaült a fonalak elé, megvizsgálta őket. Mint kiderült, valóban helyesen csináltam mindent. Ekkor pedig azt mondta, na mostantól szőhetsz.

A történet óta eltelt néhány évtized, de Melinda azóta sem hagyta abba a szövést. Miután Vajdaságba költözött, rövid időn belül három szövőszéket is szerzett, hogy új otthonában is szaporodhassanak a szőttesek.

— A legelsőt Szabadkán vásároltuk, de át kellett alakítani, mert vásznat nem lehetett rajta szőni, csak gyapjút. Szerencsém van, mert a férjem ezermester, úgyhogy át tudta alakítani a szövőszéket. Most már vékony, finom anyagokkal is lehet rajta dolgozni. A másik két szerkezet eredetileg padláson állt, darabokban. Évtizedek óta nem használták őket. Mi ezeket is elhoztuk ide, összeraktuk, felújítottuk őket, és azóta is működnek.

A beszélgetés közben Melinda beindította az egyik szövőszéket. A munkafolyamattal kapcsolatban kérdések fogalmazódtak meg bennem. Például mi is az a nyüst, melyet a szövés atyjaként emleget a szövőasszony?

— A nyüst a szövőszék fontos része. A felvetőszálakat irányítja. Ennek a létrához hasonlító szerkezetnek a résein kell átengedni a hosszirányú, fekvő szálakat, méghozzá megfelelő csoportosításban, hogy kirajzolódjon a minta. Ilyenkor a befogott szálak felemelkednek, és eltávolodnak a többi száltól, mely nincs átvezetve a nyüstön. Ezután a keletkezett résen lehet átvezetni az úgynevezett vetélőt, mely a bélfonalat viszi. Ez a keresztirányú fonál. Minél összetettebb egy szőttes mintázata, annál több nyüstöt kell egyszerre alkalmazni. Aki ezt megtanulja, az a mesterség nagy részét sajátította el. Én bármit megszövök a fali képtől a ruházati cikkeken, kistáskákon, asztalterítőkön át a domborműig. Nekem a szövés a kisujjamban van, a tudásomat pedig a vajdaságiaknak is megmutattam. Néhány darabot elvittem a MIRK-re, vagyis a kézimunkázók és gyűjtők nemzetközi kiállítására, és két alkalommal is nívódíjat kaptam.

Rövidesen a díjnyertes szőttesek és a többi késztermék is előkerült a szekrényekből. Nagyon megtetszett az az elegáns zakó, amelyet Melinda néni saját részre készített. Ezután egy ma is divatosnak számító tavaszikabát került a kezembe. Tapintásra egészen más volt, mint azok a darabok, amelyeket manapság találunk az üzletekben. Miután megvizsgáltam a mutatós ruhaneműket, felmerült bennem a kérdés: miért van az, hogy egy ilyen jó szövőnő óvónőként keresi a kenyerét, és nem a vászonkészítésből él?

— Tőlem szinte senki sem rendelt vásznat, amióta Vajdaságban lakom. Azt látom, hogy az emberek nem tudják megfizetni a minőségi kézimunkát. Inkább olcsó ruhát vesznek, melynek anyaga gyorsan tönkremegy. A szövött vászon évtizedeket kibír, de mégis azt látom, hogy a szövőmesterek hajója süllyedőben van. Legalábbis itt, Vajdaságban.

A Pacséron élő Melinda — igaz, most már csak hobbiszinten, de — továbbra is aktívan űzi a mesterséget. Reméli, Vajdaságban is tovább él majd ez a hagyomány, azaz lesz olyan fiatal, akinek átadhatja a nyüstöt. Mint mondja, az anyaországban már felismerték, hogy a szövésnek van jövője, ezért tanfolyamokon adják át a szakmához szükséges tudást.

Melinda néni tárt kapukkal várja a szőni vágyókat. Bízik benne, hogy a jó minőségű kétkezi munka hamarosan úgy virágzik majd a Délvidéken is, akárcsak szülőföldjén, Erdélyben vagy az anyaországban.