Szeretet és kötelességtudat

Szeretet és kötelességtudat

​​​​​​​Az anya-gyermek viszony olyan örök téma, amelyről mindenki regényt tudna írni.

Kevesen vannak azonban, akik állandó őrlődés között élnek, folyton választ keresve a kérdésre, hogyan tegyenek eleget gyermeki kötelességüknek a szeretet vagy a kötelességtudat diktálta követelmények alapján. Erről beszél Ádám is, a világot látott hegymászó.

 

— Néhány hetes szabadságot engedtem meg magamnak, ez ritkán esik meg velem, mert állandóan úton vagyok — mondja az idősödő férfi, aki maga jelentkezett a beszélgetésre. — Időnként, ha itthon járok, szívesen veszem kézbe a szüleim által is nagyra becsült hetilapot. Igaz, jócskán megváltozott az arculata, szerintem többet kellene írni a mindennapi életről, de lehet, hogy én már kiöregedtem a hírközlés világából. Mindenesetre még ma is úgy érzem, régi ismerős köszön rám, ha meglátom a lap címoldalát valahol. Így jutott eszembe, hogy az örökös, egyre égetőbb gondomat megosszam az olvasókkal, hiszen hasonló mindannyiunkkal előfordulhat, mert valamennyiünket anya szült, akivel kapcsolatban — legalábbis szerintem — nekünk, gyerekeknek kötelességeink vannak.

Zomborban születtem, az édesanyám ott volt munkaviszonyban bábaként. Én vagyok a fiatalabb, s amikor megszülettem, már volt egy hétéves bátyám, akit az anyám az első házasságából hozott. Én erről egészen iskoláskoromig semmit sem tudtam — ott szembesültem vele, hogy nem ugyanaz a vezetéknevünk, és ekkor magyarázták meg a szüleim, miért van ez így. Ennek ellenére mi nagyon jól megvoltunk egymással, a batyusom mindig úgy vigyázott rám, mint a szeme fényére, és számomra is ő volt a nagy, okos, erős testvér, aki megvédett minden rossztól. Valamilyen családi kirándulás alkalmával beúszott a Dunában messzebbre, mint ahogy szabad lett volna, és egy örvény a mélybe húzta. Apám megkísérelte a mentését. Az ott levő rokonok mindannyian segítettek, de a batyust — aki tizenhat éves volt — elveszítettük. Ez az esemény annyira megviselte anyámat, hogy hosszú ideig betegszabadságon volt, egyszerűen nem tudott visszailleszkedni az emberek közé. Annyira elhidegült apámtól is, hogy néhány év szenvedés után elváltak. Azt hiszem, anyám őt okolta az idősebb fia haláláért. Egyedül nevelt fel, iskoláztatott, és szinte betegesen ragaszkodott — teszi ezt még ma is — hozzám.

Befejeztem az egyetemet, testnevelő tanár lettem, de az igazi szerelmem a hegymászás volt — néhány év tanulás, gyakorlat után szereztem útvezetői diplomát, és a hegymászás lett a hivatásom. Azóta állandóan úton vagyok, az otthonom Svájcban található, a feleségem egy magyarországi bevándorolt család sarja. Két gyerekünk van, az idősebb fiunk már nős, és ha minden igaz, hamarosan nagyapa leszek. Amikor anyám nyugdíjba vonult, nem tudott mit kezdeni a szabadidejével, önmagával, hát Svájcban vettem egy olyan házat, ahol neki is berendezhettünk egy szép kis lakrészt. Egy-két évig minden rendben volt, de akkor azt mondta, jó volna, ha itthon élne, többször kimehetne a fia sírjához, ápolhatná a kertjét, melyet egyedül fásított évekkel ezelőtt. Ez nem volt gond, hiszen még megvan a zombori ház, albérlők sem lakják, mert anyám irtózik attól a gondolattól, hogy idegen emberek érintsék meg a dolgait. Eleinte ezt a kívánságát úgy oldottuk meg, hogy a telet nálunk, a nyarat pedig itthon töltötte, de most már túl van a nyolcvanon, és tavasszal, amikor hazajön, állandóan attól rettegek, hogy ha netán rosszul lenne, nem tudja idejében értesíteni a mentőket vagy legalább a szomszédokat. A múltkor, egy nagy szélvihar után, az udvarban levő diófa rádőlt a nagykapura, egy szomszéd küldte el telefonon a fényképet. Azonnal repülőre ültem, és jöttem, két napig tartott, mire eltakarították a kidőlt fát. Még szerencse, hogy nem a házra esett, és anyám sem volt az udvaron. Ő egyébként ilyen kétlaki életet élve is jól érzi magát, eszébe sem jut, hogy esetleg nekem gondot okoz.

Már mondtam, hogy imádom az anyámat, nekem ő egy szárny nélküli angyal, mindent neki köszönhetek, nem csak az életemet. De egyre gyakrabban állít dilemma elé: vajon a szeretet vagy a kötelességtudat alapján gondoskodjak-e róla? Tudom, hogy számtalan gyerek van hasonló helyzetben, ha azt akarja, hogy tiszteletben tartsa az anyja kívánságát. Tudja, az utóbbi időben — ahogy szaporodnak körülötte a gondok — egyre többször érzem úgy, hogy az van a legegyszerűbb helyzetben, aki a szüleinek nem tud többféle életfeltételt nyújtani, így nem is kerül olyan helyzetbe, hogy döntenie kelljen. Szívem szerint fenntartanám a mostani állapotot, hogy eleget tegyek az ő kívánságának. Másrészt viszont legszívesebben otthon tartanám, hogy állandóan szem előtt legyen, illetve hogy kéznél legyek, ha esetleg valamire szüksége van. Anyámat sajnos jócskán megváltoztatták az évek és az események. Mert bármit javaslok, semmi sem felel meg neki, azt mondja, ő már nem fontos nekem. Persze ő is tudja, hogy igazságtalan, de azért még hozzáteszi: ne idegeskedj, majd csak meghalok már!


A nyitókép illusztráció

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Anyaságom története
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.03.07.
  • LXXIV. évfolyam 10. szám
Hazug ideál
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.03.01.
  • LXXIV. évfolyam 9. szám
Facebook

Támogatóink