Az egész délutáni sétától kissé fáradtan és tikkadtan, az előadás kezdetére várva üldögéltünk nemrégiben a Pesti Magyar Színház előtt, amikor odajött hozzám a korombeli, csinos, magas hölgy. Rám mosolygott, köszönt, és a nevemen szólított. Visszaköszöntem ugyan, de bizonyára megérezte a hangomban a bizonytalanságot, mert rám kérdezett: megismerem-e. Az arca, a mosolya, a szeme, az egész lénye ismerős volt, de hirtelen nem tudtam volna megmondani, honnan. Egy osztályba jártunk - próbált segíteni, de ezzel még inkább összezavart, hiszen én valamilyen futó találkozásra gondoltam valamikor a múltban. Már az osztálytársaimra sem emlékeznék? Pedig valóban ugyanannak az osztálynak a padjait koptattuk egy rövid ideig az általános iskola végén, majd a középiskola kezdetén. Magyarországról jöttek az édesanyjával a szülőfalumba, így csöppent közénk. Néhány év múlva hallottam, visszaköltözött, azóta semmit sem tudtam róla. Gyorsan előkerítette a tárcájából az érettségiző lánya fotóját. Nekem könnyebb dolgom volt, mert az én lányom ott ült mellettem. A képről is, a padról is egy-egy ifjú hölgy nézett ránk huncutul, amilyenek mi lehettünk valamikor... Hivatkozhatnék most az eltelt évtizedekre, mégis csak annyit írok ide: Bocsáss meg nekem, Török Márta, legközelebb én leszek az első, aki rád köszön. Legyen az bárhol. Talán éppen az osztálytalálkozónkon, tudod, két év múlva harminc éve lesz, hogy elbúcsúztunk a csókai általános iskolától. Abban a néhány zavart percben nem kérdeztem meg az elérhetőségedet, de talán ott leszel.
Bizonyára le sem írtam volna ezt a kis történetet, hiszen annyi mindenkivel esik meg hasonló, ha nem keresem fel, és nem olvasok bele a Hét Nap internetes oldalán a Vendégkönyvünkbe. Nem tudom, közülünk, a lap újságírói közül hánynak jut ez eszébe, pedig nagyon tanulságos. Én is azért tettem, mert felhívták a figyelmemet, hogy ezeken az oldalakon az egyik vezércikkemről is vitatkoznak. Aztán örömmel tapasztaltam, hogy a Vendégkönyvbe írók - akik között vannak innen elszármazottak, sőt azok gyermekei, unokái, de olyanok is, akik sohasem éltek ezen a vidéken - nemcsak a lapról mondanak véleményt. Ezt a lehetőséget használják fel arra, hogy üzenjenek egymásnak, megkeressék a régen látott barátnőket, osztálytársakat, ismerősöket. Esetenként meg is találják egymást, ami engem, a kívülállót is jó érzéssel, megnyugvással töltött el.
Kellemes borzongással olvastam ezeket a sorokat, szinte el is felejtettem, mi volt az elsődleges célom, miért kattintottam rá éppen erre a rovatra. Aztán mégis megkerestem a rám vonatkozó mondatokat. Az egyik olvasó azzal vádol, hogy a nemrégiben megjelent, Magyarnak lenni című írásom csupa panasz. Most nem a versek ideje van, állítja, hanem a tetteké és az összefogásé, mert ,,a magyaroknak egy párt, egy eszme, egy vezető kell. Meg egy kis önzetlenség, kompromisszumokkal. Mindenkiért.” Egy másik olvasó a védelmébe vett, szerinte az írásom nem panasz, hanem felszólítás arra, hogy ,,kapjunk már észbe, mi történik a Délvidéken”. Köszönöm, mindkettőjüknek. És másoknak is, akik időnként visszajelzést küldenek, olvasnak, és megvan a véleményük. Jó is, rossz is. Mert nemcsak kedvező kritikákat kapok, ami nem is baj. A jó szándékú, segítőkész bírálatot, vagy azt, amelyből esetleg tanulhatok, mindig szívesen fogadom. Az viszont elszomorít, ha félreértenek. Esetleg szándékosan, mert állítom, ilyen is előfordul. Tudom, a vezércikk elsősorban nem arra szolgál, hogy itt válaszoljak az olvasói levelekre és magyarázkodni sem szeretek, de az bizonyos, hogy sohasem voltam híve az öncélú panaszkodásnak. Különösen nem a lap hasábjain. Én lennék az egyik legboldogabb, ha végre már bekövetkezne az a bizonyos és sokat emlegetett összefogás a délvidéki magyarok között. Most már nemcsak a pártok között, hanem minden szinten, mert máshol is gondok vannak. A tettek ideje egyébként nem most érkezett el, már sokkal-sokkal korábban, de talán sohasem késő. Mi ezt már annyiszor leírtuk, annyiszor sugalltuk, de megtesszük még számtalanszor, ha szükséges.
Most azonban elköszönök Önöktől, hogy nyugodtan várhassam azt a szerencsés eseményt, amelynek hamarosan be kell következnie az életemben. Hogy honnan tudom? Nagyon egyszerű. A minap ugyanis elmélázva nézegettem az egyik kirakatot, és nagy ívben letojt egy madár. A velem lévő kolléganőim, miközben a hajamat és a kabátomat igyekeztek megtisztogatni a trutyitól, azzal vigasztaltak, hogy ez szerencsét jelent. Akkor a bosszús mosolyon és morgáson kívül másra nem tellett tőlem, de azóta is lesem a szerencsét. Milyen megjegyzést tettek? Hogy leshetem?! Pedig annyira rám férne! Mint mindannyiunkra.