Súlytalanság a színpadon

Súlytalanság a színpadon

Dimitris Papaioannou neve nem csak a színházőrültek számára lehet ismerős, hiszen egy világhírű koreográfusról van szó.

Görög, ahogyan a társulat is, melynek előadásában Belgrádban, a Sava Centarban nézhettük meg a The Great Tamer (A nagy szelídítő) című előadását. Már két hónapja erre készültünk. És nem csalódtunk. Egy frenetikus darab tanúi lehettünk.

Az előadás a születésről, a halálról, a felnövésről, a földgömbön való egyensúlyozásról, férfi-nő viszonyokról szólt. Azaz az életről. Minden benne volt. A kezdőjelenetben egy férfi vetkőzött meztelenre, és feküdt le egy fehér kockára (a továbbiakban visszatérő elemként funkcionált, ha valaki felöltözött vagy levetkőzött). Ekkor a meztelen, földön fekvő ember mellé egy másik sétált be teljes nyugalommal, majd terítette le egy fehér lepellel. A harmadik pedig mellé ejtett egy fekete színpaddarabot, s az ejtéstől keletkező levegő újra felfedte a meztelen férfitestet. Ezt megismételték még egy jó néhányszor, egyre gyorsabb tempóban.

A levegőnek egyébként fontos szerep jutott a darabban, segítője volt a búzaszálaknak, melyek mérnöki pontossággal, nyilakként zuhantak a „mezőre”, s a gravitáció is megszűnt egy pillanatra, amikor a táncosok azt bizonyították, hogy lehet súlytalanul mozogni. Amikor megjelent a színen az első asztronauta, arra gondoltam, biztosan fel van függesztve, nem lehet így mozogni. Aztán ahogy jobban figyeltem, rá kellett jönnöm, hogy bizony nem. Amikor pedig a második asztronauta is felbukkant, már ámulatba esve figyeltem. Ásni kezdtek, egy pillanatra sem gyorsulva, és a kiásott köveket feketébe öltözött alakok röptették, szintén a súlytalanságot imitálva. A kövek röpködtek, egymáshoz ütődtek a levegőben, majd pörögtek tovább, mint egy lassított film.

Az egyik kedvenc karakterem a testrészekből összerakott nő (majd később férfi). Külön mozogtak a lábak és a kezek, a torzó magányosan maradt a földön, a hozzá tartozó „alkatrészek” pedig lassan csúsztak el tőle. Felejthetetlen látvány.

Annyi csodálatos képpel operál az előadás, hogy akár egy könyvet is tudnék írni róla. Most azonban ennél sokkal kevesebb hely áll rendelkezésemre, ezért csak csapongok. Viszont néhány képet még feltétlenül meg kell osztanom a kedves olvasókkal:

A tetőtől talpig begipszelt táncos bebotorkál a színpadra, ahol már várja a társa, aki lassan, egyesével, apró szorításokkal töri le róla a páncélját. A nyakánál óvatosan roppant egy picit, amikor pedig a törzsre kerül sor, szorosan átöleli a férfit, és lassan széttöri az utolsó darab gipszet is, felszabadítva a testet a nehéz páncéljától.

A térrel is különlegesen játszanak a darabban. A lassúságnak köszönhetően eleinte észre sem vesszük, hol süppedt bele a talajba, illetve tűnt el egyik-másik szereplő, hová lett a virágcserép. Aztán felfedik előttünk a misztériumot: lyukak vannak a padlón. Az egyik megtelik vízzel, tóként funkcionál, mellette egy szép, fiatal lány figyeli a tőle távol ülő férfit.

A vége felé közeledve, amikor az embert mint testet (húst) már több formában is végignézzük — különösen szép jelenet, amikor a halott, meztelen test egy asztalra kerül, a többiek pedig felmetszik a hasát, majd a belét kihúzva, előkészítve ülnek vacsorához ugyanannál az asztalnál —, megjelenik egy csontváz is, mely lassan lepereg a földbe, s válik azzal eggyé. Kivéve a koponyát, melyet az előtte ott hagyott könyvre helyeznek, ezzel szimbolizálva a színházat, avagy egészen konkrétan Shakespeare-t.

A táncosokhoz hasonlóan mi is a földbe süppedve jöttünk ki a teremből, és sokáig fejtegettük az előadás képeit. Még most is tele van a fejem kérdésekkel...

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink