Sorsszerűség, jelek, megérzések

Sorsszerűség, jelek, megérzések

Szurovecz Kitti újságírói és tévériporteri pályáját a Magyar Televízió Navigátor című ismeretterjesztő műsoránál kezdte még főiskolásként, majd később a Delta tudományos magazin riportere lett. 2004 óta a Meglepetés magazin újságírója, főleg sztárinterjúkat készít. Első könyve a Smink nélkül a Central Médiacsoport Zrt. kiadásában 2010-ben jelent meg, a Gyémántfiú- és a Fényemberek-trilógia a szegedi Könyvmolyképző Kiadó révén látott napvilágot.

Szurovecz Kitti számos könyvbemutatót tartott már Magyarországon, de az országhatáron kívül még csak egyszer találkozott az olvasóival, méghozzá nemrégiben Zentán.

„Hogy történetszövő lettem, az sorsszerű volt, az élet, a helyzetek hozták. Sosem készültem írói pályára, legalábbis tudatosan biztosan nem” — nyilatkozta a fiatal írónő. — Eszerint az újságírói pályáról sem álmodozott? — kérdeztük tőle.

— Voltak erre mutató jelek. Amikor az általános iskola alsó osztályaiba jártam, a húgom pedig óvodás volt, interjúkat készítettem vele, később a suliújságnak írtam, mindig mindenben benne voltam, nagyon szerettem szervezni, közösségi életet élni. A velem kapcsolatos dolgokat a naplómban vezettem, verseket írtam. A színművészetin kezdtem tanulni, de nagyon hamar kiderült, hogy a színészi életforma nem nekem való, mert kell hozzá egy bizonyos fokú egészséges őrület, mely bennem nem volt meg. Mivel úgyis át akartam iratkozni a kommunikáció szakra, kipróbáltam a tévézést, aztán valahogy ott ragadtam. Amikor várandós lettem a kisfiammal, szerettem volna újságírásra váltani, jelentkeztem a Meglepetéshez, és szerencsére nyitottak voltak a cikkeimre.

A Smink nélkül című első könyvemet a magam szórakoztatására írtam, de nem tudtam, mi lesz vele. Amikor kész lett, beadtam annak a kiadónak, amelynél újságíróként dolgozom, tizenegy hónapig várakoztattak, aztán úgy döntöttek, megjelentetik. Mindmáig nem bántam meg, hogy elengedtem a színészetet, hiszen kívülről, újságíróként látom, hogyan telnek ezeknek az embereknek a napjai, és nem vágyom az ő életükre. Sokkal jobban szeretek másokat hallgatni, mint magamról beszélni. Persze az író-olvasó találkozókon most már ehhez is hozzászoktam, de kezdetben nagyon nehéz volt, nem tudtam elképzelni, hogy ez bárkit is érdekel. 

* Hogy fogadták az első könyvedet?

— Mivel a regényírói piacon teljesen ismeretlen szerző voltam, az első hónapban még négyszáz példány sem fogyott el a könyvemből, ami nekem is fejfájást okozott, és a kiadóm is kétségbeesett. Elkezdtem írni az interneten a Gyémántfiú történetét. Ez úgy kezdődött, hogy Robert Pattinson Budapesten forgatta a Bel Ami című filmjét, engem pedig újságíróként kiküldtek a helyszínre. Mivel a színész senkinek nem adott interjút, azokban a hetekben az volt a feladatom, hogy mindent megtudjak erről a fiúról, amit csak lehet. Megfigyeltem a környezetét, láttam azt a sok leányzót, aki képes volt néhány napot is az utcán tölteni mosdatlanul, fázva, csak hogy közelről megpillanthassa a sztárt. Engem ez megihletett, elgondolkoztam, milyen élete lehet annak, akit biztonsági őrök kísérnek még a vécére is, akinek ennyi pénze van, mégis úgy él, mint a kalitkába zárt madár. Az érdeklődők az interneten ingyenesen szemezgethettek az elkészült részekből, lett olvasótáborom, mely végül kiharcolta, hogy a könyv megjelenhessen. A Gyémántfiú első részéből eddig két kiadás fogyott el, vagyis hatezer darab, ami nálunk is extrém jó eladási mutatónak számít, hiszen a fizetésekhez képest drágák a könyvek. 

Az első részt egyébként úgy fejeztem be, hogy magában hordozta a folytatás lehetőségét, habár akkor még nem tudtam, lesz-e rá igény. Aztán néhány hónap múlva szóltak, szeretnék, ha megírnám a második részt is.

* A Gyémántfiú- és a Fényemberek-trilógia egyidejűleg készült?

— Igen, felváltva, hat köteten keresztül. A Gyémántfiúban el van rejtve a Fényemberek, mert ez az a film, amelyet forgatnak a szereplők. Amikor először beleírtam, a Fényemberek még csak egy kis ötletcsíra volt, de az olvasóim jelezték, hogy jó lenne, ha ezt a sztorit is feldolgoznám. Én egyébként nagyon odafigyelek arra, amit az olvasóim mondanak, hiszen nekik írom a könyveimet.

* Ez a misztikus világ, melyben fényemberek, őrangyalok és más csodalények élnek, korábban is foglalkoztatott, vagy csak a könyved kedvéért kezdted el tanulmányozni?

— Mindig spirituális érdeklődésű voltam. Én vagyok az az újságíró, akinek ha azt mondják, valahol van egy szellemkastély, akkor odamegyek, és éjfélkor beállok a barokk tükör elé. A fénylény ahhoz köthető, hogy forgattam egy sorozatot a Duna TV-nek a klinikai halálról. Olyan emberekkel beszélgettem, akik már belekerültek ebbe az állapotba. Nagyon hasonló tapasztalatokról számoltak be. Mindannyian egy hívogató fénylényt láttak, aki szeretetet, melegséget sugárzott, úgy érezték, örömteli dolog lesz, ha csatlakoznak hozzá, vele tartanak. Keserves volt visszajönniük az életbe, mert az az érzés állítólag gyönyörű. Felkeltette az érdeklődésemet, elkezdtem azon gondolkozni, mi lehet ez a jelenség. Így született meg a fantáziámban a fényember, és úgy gondoltam, ha már spirituális témájú könyvet írok, akkor legyen egyedi, ne pedig vámpíros, varázslós, boszorkányos vagy vérfarkasos. Én egyébként hiszek az őrangyalaimban, szoktam velük beszélgetni is. Ha nem tudok dönteni, jeleket kérek tőlük. Már nagyon sokszor segítettek.

* Várható, hogy valamelyik könyvedből film is készül?

— A Fényemberekből a saját költségemen készíttettem egy angol fordítást, mellyel különféle ügynökségekre jelentkeztem. Két helyről kaptam visszajelzést, hogy átjutott az első rostán, és elkérték a teljes kéziratot. Nem tudom, lesz-e belőle valami. Ha igen, nagyon örülök majd neki, ha nem, akkor sem szomorodom el. Nagyon erősen hiszek benne, hogy ami nem sikerül, az valamiért nem a mi történetünk.

* Hollywood, Los Angeles, New York a helyszíneid, de a Gyémántfiú egy kis magyarországi faluban bújik el a nyilvánosságtól, a Fényemberek szereplői pedig Dobogókőre utaznak. Ha már fontosnak tartod a magyarországi települések becsempészését, akkor a következő könyved története miért nem otthon játszódik?

— Fontosnak tartom, hogy Magyarország bekerüljön a könyveimbe, mert nagyon rossz a nemzetközi megítélésünk, egyszersmind szeretek eltávolodni is, mert az szabadságérzetet ad. Az olvasóim is szívesen kalandoznak a világ más részein, találkoznak külföldi csengésű nevekkel. Én még soha nem voltam Amerikában, ezért úgy írom a könyveimet, hogy az internetet hívom segítségül, nézegetem az utcákat, ismerkedem a helyi szokásokkal.

Legutóbb például megálmodtam, hogy Pennsylvaniában van egy kisváros, Franklin a neve. Reggel bekapcsoltam a számítógépet, és láttam, valóban létezik ilyen település. Rámentem a honlapjára, és kiderült, hogy rendeznek ott egy fesztivált, melyen csodálatos jégszobrokat faragnak. Azonnal kitaláltam, hogy a következő regényem egy franklini jégfaragó srácról szól majd, most ezt írom. Nagyon hallgatok a megérzéseimre.

* Utánaolvastál a jégfaragóknak?

— Természetesen, sőt, mást is tettem. Magyarországon is van jégszobrász, akivel összebarátkoztam, cikket írtam róla a Meglepetés magazinba. Ő pedig meghívott engem egy kétnapos jégszobrászversenyre a Magas-Tátrába, ott tanulmányozhattam a munkájukat. A könyvem címe Hópelyhek a válladon, és nagyon szeretném, ha még az idén télen megjelenne, mert összekötném egy jeges bulival. De nem sürgetem magam, akkor sem keseredem el, ha csak jövőre kerül az olvasókhoz, mert szeretném jól kidolgozni. Örülök, hogy a két trilógiát lezártam, és most szabad kezet kaptam az írásban. Szeretnék időt adni magamnak a történet kibontására. Nálam mindig az első száz oldal a vért izzadós, utána „beindul” az agyam. Remélem, az olvasóim is türelmesek lesznek, akik húsvéti ajándékként az interneten már meg is kapták az első fejezetet. 

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink