Az ünneplőbe öltözött, barkaágat vivő emberek misére, mi viszont a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének gálaműsorára igyekeztünk Óbecsén. Virágvasárnap volt. Szabó Magda az Ókút című regényében így ír arról, hogy édesapja miért kedvelte ezt a napot: ''Néha már azt hiszem, a virágvasárnapban egyszerűen a nagy tablót szerette, az óriási, százszor elképzelt látomást, a Megváltót váró sokaság képét, és Krisztus nagy királyt, aki bekocog halála színhelyére, jól tudva, mi vár rá, s mi felé halad egy jámbor kis szamár hátán átvágva ugyanazon a tömegen, amely nem sok idő múlva hasonlóképpen megbámulja, és a Golgotára kíséri.”
A keresztény húsvétot megelőző nagyhét, mely egyben a negyvennapos böjt utolsó hete is, a mögöttünk lévő virágvasárnappal kezdődik, de előttünk van még a nagycsütörtök, a nagypéntek és a nagyszombat.
''Selymét a barka már kitakarta”- dúdoltam a jól ismert csengő-bongó rímeket, pedig nem is dalhoz, hanem Áprily Lajos verséhez tartoznak. Szintén ezeken a sorokon révedezett el Cs. Simon István író, költő, újságíró A fekete víz partján című szövegében, melyben felteszi a kérdést, hogy reménykedhetünk-e már a hamisítatlan tavaszban. ''Hiszen a reményen kívül másféle fogódzó úgysem igen maradt itt számunkra.” Az sem véletlen, hogy éppen őt idézem, kedves barátunk ugyanis négy esztendővel ezelőtt éppen nagycsütörtökön távozott közülünk. Ez a nap abban az évben április ötödikére esett. Az emlékeinkben mégis a nagycsütörtök maradt meg. Amikor elhallgatnak a harangok. Mint Pista elárverezett és lerombolt szülőfalujában, Terjánban.
Miközben a KMV gálaműsorát néztük, úgy éreztem, nem baj, hogy ''tavasz van, és én Szerbiában élek”, mert láttam és hallottam néhány nagyon tehetséges, az anyanyelvével kiválóan bánó fiatal vers- és prózamondót, de az első díjas publicisztikai írás szerzője is torokszorító némaságot teremtett. Így utólag köszönöm annak a fiúnak - aki a műsorfüzet szerint a szabadkai gimnázium tanulója -, hogy felhívta a figyelmemet Nagy Bandó András Vers mindegy kinek című, számos költeményből összegyúrt remekére. Otthon, miután letöltöttem a világhálóról, és újra elolvastam, ha keserűen is, de ismét nagyon jól szórakoztam rajta. Maga a szerző mondta az összeállításáról, hogy a külhoni magyarok érzékenyebben fogadják, mint az otthoniak, de azt is megjegyezte, hogy 1982-83-ban írta, ennek ellenére még ma is aktuális.
Ilyen jóleső zsongásban tallóztam még késő este is a különféle hírportálokon, amikor a Magyar Szó internetes kiadásában szinte arcul csapott a hír: ''Pénteken este a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének óbecsei döntőjén, a Képes Ifjúság közönségtalálkozóját követően megtámadták és bántalmazták lapunk mellékletének munkatársát, Szögi Csaba újságírót.” A megdöbbentő esemény előzménye minden bizonnyal az a két cikk volt, amely az egyik weboldalon jelent meg még február végén (szándékosan nem nevezem meg, mert nem akarom még ezen a módon sem népszerűsíteni). Természetesen nem kötelező egy-egy újságíró stílusával, véleményével, világnézetével egyetérteni, de az rendkívül sajnálatos és felháborító, ha valakik ezért ököllel vesznek elégtételt. És az is, ahogyan a hozzászólást író olvasók közül néhányan reagáltak a történtekre. Egyesek kollégánk szemtelenséggel párosuló arroganciáját kifogásolják, és azt mondják, ha valaki folyamatosan provokálja az embereket, és sértőn ír mindenről, ami az egészséges értékrendhez tartozik, akkor ne csodálkozzon, ha valódi pofonokat is kap. De igenis csodálkozom, sőt mélységesen elítélem a verekedőket, jóllehet magamban én is sokszor ellenkezem Csaba álláspontjával. Mert nem ez a megoldás! És hova jutna a világ, ha ez lenne? Ha mindenki ütne azért, mert valaki nem úgy vélekedik bizonyos dolgokról, mint ő. Esetleg azért, mert rossz kritika jelent meg a kedvenc együtteséről, előadásáról, filmjéről. Én inkább azt a ''komment”-ezőt támogatom, aki szerint, ''ha mi nem tudunk együtt élni, akkor nem kell nekünk más, hogy keresztbe tegyen, megcsináljuk azt mi magunkkal, magunknak”. Szomorú, de valóban igaz. És még ''lájkolni” sem kell.