A szembesítésekre utóbb meghívták a rendőrséget is, minden bizonnyal azért, hogy az egyenruhások tekintélyt biztosítsanak a hatalmi félnek. Azt gyanítom, hogy a néhány éve tartó és egyre fokozódó elégedetlenségre, a polgárok önvédelmi szerveződésére igyekeztek ellenszert találni. Meg akarták akadályozni az emberek nagyobb összefogását, mert közeledtek a választások, s attól tartottak, hogy politikai demonstrációvá fajulnak a dolgok. Elég az hozzá, hogy a rendőrség és az akkori hatalmi pártok jótállást vállaltak a tolvajlások megakadályozása ügyében.

Valami tényleg történt. A rendőrség és a hozzájuk csatlakozó polgárok néhány eredményes akciót hajtottak végre. Fülön csíptek egy sor magánosan vagy csoportosan működő tolvajt, gyorsan bíróság elé állították és megbüntették őket. Aztán jöttek a választások, s ez a probléma egykettőre lekerült a napirendről. Pontosabban: kevesebbet törődtek a tolvajokkal, mert a termények beérésével párhuzamosan következtek az igazi nagy rablások. Nem azt mondom ezzel, hogy a kicsik futni hagyása bátorította fel a kéretlen, jól felszerelt, mások tulajdonát képező termények gépesített betakarítóit, azt azonban komolyan hiszem, hogy az utóbbiakat a „kicsik” működése bátorította fel, illetve az teremtette meg a hangulatot a nagyobb rablások vállalására.

Aktív koromban igen sok mezőgazdasági termelővel hozott össze a sors:  földművessel, állattenyésztővel és gyümölcstermelővel egyaránt. Mostanság szinte kivétel nélkül beszédtémánk a tolvajlás. Az a bizonyos „szabály”, hogy a 15 000 dinárnál kisebb értékű lopás, kártétel esetén a rendőrség nem hajlandó eljárást, nyomozást indítani, mert mi az a pár dinár egy nagygazdát ért kárhoz képest! Az ügyes tettesek olyan jól begyakorolták „szakmájuk”-at, hogy egy-egy kiszemelt gazdánál, egy-egy lopás alkalmából nem vittek el a jelzett összegnél nagyobb értéket, ám gyakorították látogatásaikat, s végül a lopott holmi összértéke akár a 100 000 dinárt is meghaladta. Például részenként vittek el egy etetőt, egy vízmelegítőt, kisebb emelőt, fűnyírót, permetezőt stb., s így összeadva a gazda kára jócskán meghaladta a bűnüldözés szempontjából minimálisként meghatározott összeget. Eközben nekem mindig az jutott eszembe, hogy például Szabadkán több mint 30 000 nyugdíjas tengődik ennél kisebb havi „ellátmány”-ból, illetve, hogy a 15 000 dinár már jelentős szociális segélynek számít a rászorulóknál.

Nem állítom, hogy a kora tavaszi összecsapások alapján az ilyen ügyek folytatásában majd hasonló indokkal rablók „takarítják be” más munkájának az eredményét. Például felszednek több hektárnyi burgonyát és konyhakerti veteményt, learatnak félszáz hektár szóját, majd később egy nálunk már nagynak számító birtokon kukoricát és más takarmánynövényt (Óbecsén, Kishegyesen, Hódságon, egyebütt). Azt gondolom azonban, hogy csírájában kell elfojtani minden törvénytelenséget, bűnözést, minden mások megkárosítására tett próbálkozást. Mert ha ezt idejében megteszik, ma nem tartanánk ott, hogy a kártevő tele pofával védheti a hatóságok előtt is a maga lopásra való „jogát”.